Film Színház Muzsika, 1983. január-júnus (27. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-02 / 14. szám

NAPLÓ SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK A CSERESZNYÉSKERT AZ ÓDRY SZÍNPADON dr. Tímár Istvánt, a Szer­zői Jogvédő Hivatal nyu­galmazott főigazgatóját, hetvenedik születésnapja alkalmából. A harminc év­vel ezelőtt alapított Hiva­talt 1962-től 1977-ig vezet­te, majd saját kérelmére vonult nyugdíjba. Műkö­désének tizenöt éve alatt a Hivatal szerepe a magyar kulturális életben nőttön nőtt, és dr. Tímár István hosszú idő után ismét te­kintélyt szerzett szerte a világban a magyar szerzői jogvédelemnek. Igen sok nemzetközi konferenciára vezette a magyar delegá­ciót, és a baráti országok képviselőivel való együtt­működésben a közös néze­teket sok vitatott szerzőjo­gi kérdésben érvényesítet­te. Tizenkét esztendeig, vagyis 1966—1978-ig a szo­cialista országok közül egy­maga volt tagja, alelnöke, majd elnöke a szerzői jogi társaságok nemzetközi szervezetet végrehajtó iro­dájának, a CISAC-nek. Munkatársaival együtt so­kat tett a magyar zenei és irodalmi alkotások külföl­di megismertetéséért. Az ő kezdeményezésére, 1967-ben létrejött és vi­lágszerte feltűnést keltett a magyar—szovjet szerzői jogi egyezmény. A Szov­jetuniónak ez volt az első ilyen nemzetközi megálla­podása. Dr. Tímár István­nak jelentős szerepe volt az 1969-ben elfogadott új magyar szerzői jogi tör­vény előkészítésében. Egyik szerzője és szerkesztője az 1977-ben megjelent nyolc­száz oldalas szerzői jogi kézikönyvnek, amely ma is igen nagy segítséget nyújt a kulturális élet bonyolult jogi kérdéseiben való el­igazodásban. Színházaink is sok támogatást kaptak tő­le, amikor személyes kap­csolatai révén, kedvező fel­tételekkel szerezte meg a külföldi színdarabok elő­adásának engedélyét. Egyébként dr. Tímár Ist­ván kollégánk is, hiszen csaknem három évtized óta több száz cikke jelent meg, jogi, kulturális és nemzet­közi kérdésekről. Ezek megírását az is lehetővé tette, hogy 1962 előtt hosz­­szú ideig az új törvények és nemzetközi jogsegély­­egyezmények elkészítésével foglalkozott. Sok a jóba­rátja és tisztelője, nyugdí­jasként is sokat dolgozik. Szívből kívánjuk, hogy munkáját jó egészségben, sikerrel folytassa minél to­vább. Azt hittem , nem tud újat mondani számomra már a Cseresznyéskert. Horvai István rendező a Platonovval egyenértékű élményt teremtett, nagy­­feszültségű, modern és mé­lyen lírai előadásban lát­tuk a­­művet. E sorok író­ja — maga is régi tanít­ványa — végigsírta. Mi­ről szól ez a Cseresznyés­kert-vizsga? A búcsúról. Arról, hogy innen el kell menni, akár tetszik, akár nem. Horvai bejátszatja az erkélyt, a szereplők kívül­ről érkeznek és kifelé tá­voznak, a nézőtéri oldal­függönyökre napsugaras virágok vetülnek. A főszereplő Ranyevsz­­kaja Béres Ilona vendég­ként. Olyan szerényen vi­selkedett, mint egy a főis­kolások közül, de a maga nívójához emelte az egész osztályt. Érzelmes volt, könnyelmű, mert ordenáré lenni. Közvetítette, hogy ez az asszony mindvégig nem képes hinni abban, hogy dobra kerül a cseresznyés­kert. Megélt szerep volt az övé, erős szenvedéllyel, hu­morral, kegyetlen fájda­lommal. Borsi Zsuzsa jel­mezei világos, lila, majd fekete színű ruhájuk szín­dramaturgiájukban érez­tették, hogyan sötétedik be, majd épül le az élete ennek az asszonynak. Az osztályból kiemelném Eszenyi Enikő viharzó és jóságtól fűtött Anyáját, Tö­reki Zsuzsa megkesere­dett, de az utolsó percig reménykedő Várjáját. Mé­hes László nagy hitű Tro­fimov, Kaszás Attila erő­teljes, szerelmes és bosz­­szúálló Lopahin. Megemlít­jük Rónaszegi Judit érde­kes­ fanyar Sarlotta Iva­­novnáját, Rácz Gézát, Nyertes Zsuzsát (a másik szereposztásban Simon Ma­ri játssza Dunyasát) és Szerémi Zoltán Jása ina­sát. Különleges színeket mutat Rudolf Péter Jepi­­hodorja. Csetlése-botlása, ügyetlensége csak addig tart, míg át nem adják ne­ki a kulcsokat. Akkor le­párlódnak róla az érzések, járása magabiztos lesz, magával vonszolja Dunya­sát. Különös az ő happy end­je, ő lesz az új Lopa­hin. Két szereplő fiatalsá­ga miatt nem talált igazán a szerepbe. De a Firszet alakító Rátóti Zoltán (má­sik szereposztásban Kaszás Attila) és Bardóczy Attila (Gájev) eljátsszák a sze­repek erővonalait. Aztán bedeszkázzák a színpadot elölről és egy epilógus kö­vetkezik. Bardóczy Attila sírva mondja el, hogy utol­jára lépnek az Ódry Szín­pad deszkáira és köszön­nek mindent a tanároknak. A Gaudeamus igitur ének­lésével vonulnak ki a né­zőtéren át az előcsarnokba. Később kaptam észbe: a megoldás, a kulcs a dal második szakasza, ez élteti az Akadémiát, a professzo­rokat, minden tagot éltet, s utoljára ezúttal hadd ír­jam a latin szöveget — „semper sint­is flores”, az­az legyenek mindig virág­zásban. Ebben a pillanat­ban szemem az oldalfüg­gönyökre vetített cseresz­­nyevirágokra tévedt és rá­jöttem: a színpad is, a né­zőtér is: ez a cseresznyés­kert, az Ódry Színpad a Főiskola szimbóluma, amelytől ismeretlen jövő felé indulva el kell bú­csúzni. Nagy Judit Képünkön: ifj. Pathó Ist­ván, Rácz Géza, Béres Ilo­na és Kaszás Attila RÁDIÓ: HATÁRIDŐNAPLÓ A „láthatatlan színház" tu­dós doktorának, Cseres Mik­­lósnak rendezését hallhat­tuk újra a rádióban. Max Gundermann rádiójátéka, a Határidőnapló jó példá­ja az önálló rádiós műfaj­nak, a mondanivalót szol­gáló fölényes technikai tu­dósnak. Igaz, Gundermann munkája is kitűnő. A szer­ző már nyilván darabja írásakor figyelembe vette a rádió sajátos követelmé­nyeit, s ami persze még lényegesebb: a fogyasztói társadalom leglényegesebb ellentmondásait fejezi ki, amelyben senkinek nincs ideje embertársa számára, ahol fortélyos félelem igaz­gat mindenkit, s nem csa­lóka remény. Itt már az irodákba, a hivatalnokok közé is bevonult a Ford­­módszer, a szép új világ gépemberei élik itt elegáns börtönéletüket. Természetesen eltúlzott ez a társadalomábrázolás, mégis hitelesnek érezzük. Többek között a sikeres formai fogások miatt is. Így például a zene (Decsé­­nyi János szerezte) önálló, nagyon kifejező funkciót kap; ez a groteszk, kísér­teties zene távolítja el a közvetlen valóságtól a mű­vet (és a hallgató képzele­tét), teszi nyilvánvalóvá, hogy itt egy vízióval van dolgunk, de ez egy félel­metes valóság víziója. S bárhogy igyekszik is meg­győzni magát a hallgató, hogy a mű más társadal­mat ábrázol, sok elemében saját világunkra ismerhe­tünk, esetleg a jövőnkre is. A darab pontos értelme­zése adja az egységes szí­nészi játék alapját. Ritka az ilyen jól összecsiszolt csapatmunka, ahol minden szereplő a fő gondolatnak rendeli alá a játékát , s bármily meglepő, ez segí­ti elő az árnyalt színészi játék kibontakozását. A nagyszámú szereplő közül Gábor Miklós, Ajtay An­dor, Váradi Hédi és Mak­lári János alakítását csak azért emeljük ki külön, mert terjedelemben is övék a legjelentősebb szerep. Tanulságos tehát tartal­­milag-formailag a Határ­időnapló, s mivel egy so­rozatot hallhattunk Cseres Miklós rendezéseiből, most érezzük igazán a vesztesé­get korai halála miatt. B. Fazekas László 20

Next