Film Színház Muzsika, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)
1983-12-17 / 51. szám
Ezzel a köszöntővel szerencsém van. Olyan embert köszönthetek immár egy _ véletlennek is mondható _ dátumhoz kötve, akiről néhány hónappal ezelőtt, felelősebb alkalomból nyilatkozhattam, kifejezhettem nagyrabecsülésemet. Sára Sándor most ötvenesztendős. És vagy negyedszázada aktív részese — nemcsak a magyar filmgyártásnak, de — a fimművészetnek, sőt, a közgondolkodásnak. Nem megszületésük sorrendjében láttam filmjeit. Néhány korai rövidfilmjét csak a Sodrásban után. Szándékkal nevezem az ő filmjének is a Sodrásbant, mivel tudom, ezzel nem sérthetem a film rendezőjét Gaál Istvánt. Hiszen amit ott játékfilmben is elkezdtek, az közös akaratból, közös tehetségből tellett ki. Közös etikát is kell mondanom, mivel anélkül igényes esztétikum sem létezik. Végső soron etikai problémát is boncolgattak, az egyén és a közösség kölcsönös felelősségét egymás iránt. Új hang volt, ez akkor, amikor ennek a dialektikus kapcsolatnak csupán egyik oldalát illett hangoztatni. És uj volt ** kép is, mert nagyobbat mutatni a világból, mint amennyi egy műtermi belsőbe belefér. Ezek a totálképek szimbolikussá emelték a Tiszát, a jegények sudarából mítosz susogott. És soha, előtte sem, utána sem fekete-fehérben ilyen színes filmet. Plasztikusságot is újra csak tőle és csak a Feldobott kőben. Úgy látszik, ezek igazán tétre mentek. Ezzel azonban dehogyis tagadnám a tétet másutt. A később látott korábbiakban sem. Például mindjárt az elsőben, a Pályamunkásorban. Ott kezdődött Gaallal a munka. Nemrég újra látva az fogalmazódott meg bennem, nem is dokumentum, maga a színtiszta barokk manierizmus, ornamentális. A Cigányokban fordult a helyzet: Gaal fogta a kamerát, Sára rendezett. Ez már igazi dokumentum, de nem pusztán látlelet. Lírikus ízű publicisztika is. Hogy mennyire nincsenek Sárának illúziói, azt megintcsak a Feldobott kőben mondta el a megalázott cigányokkal. A Feldobott kő — a legjobb műve. Filmművészetünk egyik, legjobb darabja. Tudatosan vállalja, hogy arról beszéljen, ami oly sok tekintetben meghatározta a háború utáni történetünket: az ötvenes évekről. (Később ennek majd az előzményei után kutat, s ebből lesz a Pergőtűz, de bizonyos értelemben a Néptanítók is.) Nem parabolisztikusan, nem szerkezetkonstrukcióban, hanem valós drámában elbeszélve. És nála a nagytotál — akárcsak a Sodrásban esetében — ismét a végtelen fenyegetettséget, a csaknem megfoghatatlan szorongást jelenti. Csaknem — mondom, mert ez mégsem valami elvont szorongás, de kifejezetten indokolt félelem. Amelyet azonban fölszabadult pillanatok szabdalnak megújuló rettegéssé. Van a filmnek egy pillanata, amely alkalmasint mottója is lehet filmtörténetünk egy jelentős fejezetének, amikor a puszta mozit kap. Állnak az emberek a pusztán, éneklik a himnuszt. Ez nem formalitás, minden sor megrázó valóság. Hit és keserűség állandó konfrontációja, miként az a film is, elejétől a végéig. Rezignált tragikum. S közben újból társalkotó. Hosszan, kitartóan Kósa Ferenc mellett (a triász harmadik tagja Csoóri Sándor). A Tízezer nap fényképezése szinte revelációja az ún. szentendrei konstruktivizmus festészetének. Szándékolt és pontos tájelemzés, a szerkezet hangsúlyozása. Az ítéletben alkotó segítséget ad Kósának a monumentális téma megfogalmazásához. A Nincs idővel pedig együtt- Sára Sándor negyedszázada aktív részese a filmművészetnek... „Nem szerkezetkonstrukcióban, hanem valós drámában elbeszélve ..(Feldobott kő) 10