Film Színház Muzsika, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)
1983-08-06 / 32. szám
épp Párizsban jó tudomásul venni: lelemény, ötlet és szemtelenség se elég ma már összetettségünket, hiába valóságérzésünket megérintő színházat játszani. Csíksomlyói passiónk nyomán kíváncsian mentünk a Ménilmontant-i színházba. 1932 óta apáról fiúra hahagymányként passiót játszanak, nagy statisztériával. Illusztratív képeskönyv ez a jobb pillanatokban is. Nem is a közönség körében, egynémely szereplő buzgólkodásán éreztünk áhítatot. Nemcsak színháznak, hittérítésnek is kevés. Fanyalgásaink változatát soroljuk? De hát Párizsban se keresünk mást, mint Pesten, vagy bárhol másutt. A találkozást, amikor a színházi este nem produkciót jelent, hanem életünket adja. Két Brecht-előadással kapcsolatban se éreztük említett igényünket. Guy Kayat Kurázsi mamája a Malakoff központban nehézkes, beszélgető színház, s ha a Dobok az éjszakában a Cité Universitében a Woyzeckre és az Apokalipszis mostra asszociált is, Robert Azencott rendezése mégis történet maradt. Az egykori sajtóház előcsarnokában új vállalkozás a Théatre L’ Escalier d' Or 1981 címmel a francia és a világtörténet eseményeit játszotta, táncolta, énekelte. Színészi kvalitásoknál nagyobbnak mutatkozott az összefogó gondolat hiánya: pillanatnyi magamagunkat történelmi dimenzióban láttatni — a színház nem imitált, hanem megteremtett otthoniasságában. (SHAKESPEARE) Mnouchkine mindenes irodáján csak ennyi áll: Shakespeare. Most éppen a II. Richárdot játsszák, de műsoron szerepel a Vízkereszt, dolgoznak a IV. Henrikkel, s még további, évekre szóló Shakespeare-programot hirdettek. Amint a bejárat posztófüggönyét fellebbentve belépek a csarnokba, szíven üt a zene: „Megfogtam egy szúnyogot ...” hallom magamban, a hangszóróból valami pengetős hangszer adja ezt az otthoni muzsikát. Értem Szepsi Csombor izgatottságát, midőn a koboznak pengetését Párizsban meghallotta. Majd újabb, századokkal ezelőtti dalok szólnak, de a színház otthoniasságát már nem is ezek az új jelek adják. Mnouchkine sportos öltözékben hol itt, hol ott tűnik fel, beszélget, kávéscsészéket szorongat, színészeit szolgálja ki, akik közül néhányan a büfében is szolgálatot teljesítenek. Mnouchkine alázatos jelenléte, mely talán az öltözködő színészek portájára való betekintésnél is mélyebben megkapja a vendéget: a Théátre du Soleil tagjainak a színház az életet jelenti. Aztán a termetes Jean- Jaques Lemetre megveri a dobokat, s széttárt kézzel udvartartásával berobog Richard — Georges Bigot, s elkezdődik a négyórás harci játék. Finoman emelt, stilizált beszédet vágtatások közepette is kecses mozdulatokkal kísérik. Lovagolnak , a nagyurak, helyben könnyed szökellésekkel jobb lábukat finoman előrerágtatják — lovak és törzsi vezérek egyszerre ezek a shakespeare-i előkelőségek. Megállíthatatlan dendüléssel peregnek a dobok és más ütőhangszerek, hátul aranyezüst, vörös színű leplek hullnak alá. Abba nem maradó szinte ez a látvány, s való igaz Bernart Dort megállapítása: a közönség nem tud úgy beavatkozni az előadásba, mint az 1789-től a Mephistóig tartó korszak előadásaiba. Végén a kalitkába zárt csaknem mezítelen Richárd vergődése, majd ahogyan a trónon ülő Bolinbroke kezébe tetemét fektetik, a távoli, keleti harci játékból egyszerre csak mégis a jelenidejű ember sorsa és tragikuma hatol közénk és belénk. Chéreau esztendőkkel ezelőtt az Odeonban a hatalom romboló, mintegy monstruózus háborús szerkezetet mutatta be a II. Richárdot. Mnouchkine távolságtartással már-már esztétizálva láttatja azt a távolinak tűnő rítusjátékot, ám mégis, és végül mai és jelen idejű gyászos ünneppé avatja Richárd és Bolinbroke történetét. Négy órán át tartó feszes figyelemmel követjük Mnouchkine előadását, s nem a két óra többlet, ami nyugtalanná tesz Antoine Vitéz hatórás Hamletját nézve a Chaillot-ban. Fehér kockahasábok határolják a teret, amelyben a dán királyfi története legjobb pillanataiban is fennkölten stilizált. Pszichológiai s egyéb dramaturgiaifilológiai megoldásokat se keressünk benne. Antoine Vitezt mintha eltöltötte volna az, hogy az első teljes francia nyelvű Hamletelőadást állítja színpadra, amely talán, Bajomi Lázár Endre biztosan eligazítana, annak a Raymond Lepoutre fordítását használja, akivel Justh Zsigmond Sarah Bernardnál találkozott 1888. február 3-án, s naplójában annyit ír: „Nála a Hamlet fordítója, kinek neve most nem jut eszembe." Richard Fontana fiús külsejű, gondolatok nemigen gyötrik. Erőteljes az udvar nép előtt is csókolózni akaró Aurélien Recoing Claudiusa, de Certrúdnak, Madeleine Mártonnak, mintha fogyó ideje folytán erre a nászra már nem volna érve, Hamlettel való számonkérő jelenetében pedig az az előtérben függő és leomló nagy piros függöny a legemlékezetesebb, amely mögött Polonius elvérzik. Ablonczy László II. Richárd és udvara (balra) Hamlet (Chaillot): Richard Fontana (középen) A Théatre du Soleil falán e név sokéves programot hirdet 13