Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-07 / 1. szám
Markó Iván héroszai — akik eddig küzdelmek, megaláztatások, elbukások után vagy megsemmisültek, vagy megdicsőültek — mintha megfáradtak volna, s beletörődő derűvel szemlélnék az élet nem szűnő körforgását. Legalábbis a Győri Balett-est nyitó és középső egyfelvonásosa ezt a rezignációt sugallja, a program záró darabja azonban újból a küzdelem kikerülhetetlenségét hirdeti, bár ezúttal nem a Világ szegül az Ember ellen, hanem az embernek önmagával, a bensejéből feltörő Vággyal kell megvívnia. Témát, szemléletet, hangnemet vagy formálásmódot váltott volna Markó Iván? Inkább arról van szó, hogy most a négy évad alatt — az ismétlődő motívumok és formai elemek, az egyetlen központi téma újból és újból való feldolgozása, a patetikus-teátrális hang azonossága,avén — egységes egésszé kerekedő életmű eddig kevésbé hangsúlyos oldala került előtérbe. Mert Markó Iván vallott, és munkáiban meg is valósított elképzelése a táncszínházról ma is érvényes, csupán annyi a változás, hogy míg korábban a teatralitásra helyezte a súlyt, ezúttal a táncosság került a kompozíciók centrumába. Eddig a különféle művészeti ágakat a látvány elsődlegességével egyesítette, most viszont a szcenírozás is a mozgás és zene egyenrangú társává vált. A balett- és táncszínházak hagyományos hármasságából e legújabb művekben a zene is más szerepet kapott: nem egyszerűen akusztikus háttér, hanem a témák, hangulatok és mozgássorok valódi szervezője. A balettszínház e három alapvető összetevőjének kiegyenlítettsége Markó Iván színpadán újdonság. A koreografikus szemlélet erősödése azonban még jobban felszínre hozta kompozícióinak — korábban is fellelhető — másik oldalát; hogy az érzékeket lebénító és elzsongító látvány és hanghatások keretébe ágyazott mozgásnyelv néhol egysíkú; hogy a terek szimmetriája mozdulatlan; hogy a koreográfiák szerkezete — függetlenül a muzsika jellegzetességeitől — csakis a szólók és unisono csoportok felelgetésére épül. Az eredetileg Bécsben, a Haydn-év ünnepségein bemutatott Évszakok volt Markó Iván első olyan kompozíciója, melyben arra vállalkozott, hogy saját vízióinak színpadra állítása helyett hűen kövesse a zeneszerző világi oratóriumának leíró és lírai jellegű, természeti képekben bővelkedő atmoszféráját. Így a tánckompozíció is a Tél minden élét beborító hófehér hidegségével indul s zárul. De Markó színpadán a jeges-zord, vakító fehérségen átvág egy megfáradt varázslónak és vénségesen időtlennek tűnő ősz férfi, aki a mű kezdetén az új életet indítja, a végén pedig a Tavasz, Nyár és ősz hangulataiban fickándozó ifjakat visszatereli a hószínű, ismét mindent beborító lepel alá. Kezének áldó gesztusa nem a megsemmisülés jele, hanem az újjászületést ígéri, hasonlóan a muzsika derűlátó lezárulásához. Markó Ivánnak e koreográfiájában — az énekelt szöveg erőltetett eltáncolása helyett — sikerült tánccá formálnia a haydni muzsika idillikus-poétikus, a folklórtól is ihletett világát. Mindössze néhány — más művében határozott drámai jelentéssel bíró — gesztus és mozdulat felbukkanása zavaró, valamint az az elgondolása, hogy a zene összes hangjának eltáncolása szükséges az azonos atmoszféra megteremtéséhez. Markó Iván a Maihler-zenékhez — egy Rückert-dal és az V. szimfónia negyedik tétele — nem ilyen szerencsésen nyúlt, holott a Boldog lelkekben is azonos témát, az élet feltartóztathatatlan ismétlődésének képét kívánta megfogalmazni. De Mahler zenéje csak a gondolat illusztrálására, túlburjánzó, dekoratív formákra ihlette. A program igazi izgalmát — több okból is — a Bolero ígérte. Ravel muzsikája megszületése óta kihívás a koreográfusoknak, s különösen az Markó Iván esetében, akinek pályáján több Bolero-változat is nagy szerepet játszott. Mint a műsorfüzetben is említi, az Operaházban évekig tevékenykedő Jan Cieplinski spanyolos karakterű, szerelmi féltékenységet rajzoló Bolerójában is fellépett, s a XX. Század Balettjénél végigélte Béjart saját Bolerójának színeváltozásait. (Maurice Béjart ugyanis egy égő vörös, hatalmas asztal tetejére helyezte a Dallamot, aki erotikus szárnyalásával fokozatosan magával ragadta az asztal körül mozdulatlanul ülő, előbb csak rezzenő, majd álló-mozduló-tomboló tömeget. Béjart 1961 óta a dallamot és a Ritmust eltáncoltatta nőférfiak, férfi-nők, férfiférfiak verzióban is — koreográfiai változtatás nélkül!) Markó Iván a Bolero spanyolos lüktetéséhez és a dallam makacs monotóniájához is hű maradt: színpadán állig feketébe zárt párok önfegyelmet áttörő tapsa, dobogása, felkapása kezdi a bolero-ritmust, középütt pedig testének szimbolikus fedetlenségével a Vágy mozdul, hogy féktelen erejével áttörje a Fekete párok elfojtott erotikumát, utat adjon a „combjaikban futkosó tűznek” — ahogy Lorca írja a Bernarda ház ugyancsak feketébe zárt lányairól. De az illem és a szokás gátját átszalkító tombolásban — Béjart csak formailag hasonló megoldásával ellentétben, ahol az asztalra felugró tömeg mintegy elnyeli a Dallam képviselte princípiumot — a párok elpusztítják a Vágyat, megsemmisítik belső felszabadulásuk lehetőségét. Markó koreográfiája már az induláskor olyan hőfokú, hogy Ravel fantasztikus crescendójához képest korán kifárad. Ami egyetlen zenei téma esetén mesteri hangszereléssel megoldható, az e hat pár végigvitt unisonojával fokozhatatlan. Kár, mert a színpadi kompozíció még így, koreográfiai megoldatlanságával együtt is hallatlanul szuggesztív. A győri balett-est két kiemelkedő táncos-alakítással ajándékoz meg. Az egyik Fülöp Viktoré, aki bölcs, lehiggadt, mindent átélt, s ezért már mindent csak szemlélő világ öregapjaként méltóságteljesen irányítja az élet útvesztőiben csetlő-botló ifjakat az Évszakokban. A másik Ladányi Andreáé, aki a Boleróban szinte testetlenné válik a testi Vágy megszemélyesítőjeként: hajlik, repül, tekeredik, kitárulkozik és bezárul, vonz és taszít, mámorit, ígér és kijózanít, elbutít és okossá tesz, a mennyet ígéri s közben a poklokra visz. Régóta várt táncos-személyiség! Fuchs Lívia GYŐRI BALETT-EST Ladányi Andrea Ravel Bolerójában SZÍNHÁZI BEMUTATÓK