Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-21 / 3. szám
FILM-FILM-FILM-FILM-FILM-FILM Valóságos kihívás ez a film, fricska sokaknak. De nem „a nézőnek” általában, s ezt megnyugvással nyugtázhatjuk. (Művészetből is, de méginkább művészkedésből épp elég fricskát kap szegény.) Vészi János első nagyjátékfilmje A csoda vége. Idős emberekről szóló tragikomédia. Ez magyarán anynyit tesz, hogy a rendező (aki egyben — Kőszegi Edittel társasag — a forgatókönyvnek is írója, ráadásul még a kísérőzenének is szerzője!) mulatságosnak és mulatságosan ábrázolja a halál természetes közelségében élő, érző, veszekedő, vágyakozó hőseit. Vagyis természetesnek veszi azt, hogy a halál tragédiája beárnyékolja az élők apróbbnagyobb örömeit éppúgy, mint nevetnivaló ostobaságait vagy megérthető, szeretetreméltó illúzióit, tévedéseit. Mert mindez jellemző A csoda vége hőseire: nagyon átlagos városlakó emberkék, olyanok, akikkel csakugyan naponta találkozhatunk. De azért mégsem olyanok. Mert ezek a filmhősök, kitűnő színészek. Sarkalatos pontja ez a filmalkotók elképzelésének, s azt hiszem, tökéletesen félreértenénk Vészi és társai szándékát, ha nem tartanánk mindvégig szem előtt, amit az egész film mindvégig sugall: kérem, igaz, hogy átlagos vénségekről szól ez a játék, de tessék folyamatosan tudomásul venni, hogy nem átlagos „utca emberei’’ mutatják be, itt színészek színészkednek e groteszk játékban. Soroljuk is föl gyorsan: Tolnay Klári, Major Tamás, Máriássy József, Gobbi Hilda, Gera Zoltán, Csákányi László, Sarlai Imre; körükben a „fiatalokat” sem frissen felfedezett húszévesek képviselik, hanem Törőcsik Mari, Őze Lajos és Soós Edit; végül pedig három főszerepben három nagyszerű cseh színész , Dana Medrická (aki időközben elhunyt, s emlékének dedikálták a filmet), Vlasta Fabiánová és Vlastimil Brodsky. De hol itt a kihívás, mi a fricska ? Tüstént megérthető, ha elmondjuk, hogy a film helyenként pikáns mozzanatokkal fűszerezett szerelmi négy- vagy ötszögtörténet: meghal egy férfi, Péter (Major Tamás), s a továbbiakban két volt felesége meg egy szeretője (Dana Medrická, Vlasta Fabiánová, illetve Tolnay Klári) marakszik és mereng az emlékén, mígnem megérkezik a megboldogult legutolsó „valakije”, a titokzatos szívrabló, akit egyik hölgy sem ismer , s kiderül, hogy az bizony nem nő, hanem férfi, egy Kanadában élő diabetikus cukrász (Vlastimil Brodsky). Nosza, a hölgyek máris fontolóra veszik, miként felejthetnék el rövid úton szeretett megboldogultjuk e végső kapcsolatának furcsaságát, s miként szerezhetnék meg maguknak Györgyöt ... A végén Irma- Medricka lemond eme illuzórikus párszerzésről, s inkább kedvenc kanapéját követi a ház felső szintjén éldegélő „bútorlelkész” (Máriáss József) lakásába, a többiek viszont — Kamilla Fabiánová és Bözsi-Tolnay Klári — egymást és magukat szédítik a „végre-boldogélet” reményével. Csakhogy György is a halálba szenderel, amikor fölkeresi egykori gyermekszobáját (mai lakó is van ott, természetesen, a Feketehajú Nő, vagyis Soós Edit, aki — megintcsak természetesen — félreérti a látogató szándékát, s nagylelkűen ágyába invitálja). Szóval, vége. A csodának. Ami nem szokott bekövetkezni a valóságban. Vége a groteszk boldogságkeresésnek, az illuzórikus vágyálmoknak. A valóság mégiscsak az, ami. Jócskán leegyszerűsítve a dolgot, a boldogságkeresés és életnyavalygás kettősségével teliszeli a filmművészet, s pláne a film-nemművészet, s a közhelyeknek ezt a közhelyét csupán a részletes kor- és környezetrajz, a társadalmi mikrorealizmus untig ismert eszközeivel sikerül legtöbbnyire „hitelessé” varázsolni (engedjük meg: a legjobb esetekben — ritkán — csakugyan sikerül is ez a varázslat!). Annyi biztos, hogy a lélektani ábrázolás címszó jaszerint már másra se vonatkozik a moziban és a tévében látott filmeken, mint erre a „keresem az élet értelmét, de az illúziókban nem találom, csak a valóságban” sémára. Csakhogy ezek a fajta filmek többnyire sikeresek. Baj volna ez? No, nem. Csak úgy gyanítom, hogy Vészi János iróniával kezeli, szemléli ezt a sokszorosan ismétlődő mozi műveletet, s jónak látta, hogy megfricskázza egy kicsikét. Minthogy azonban műveket csak a közönségükkel együtt lehet megfricskázni, kétségtelen, hogy ez az eljárás bizonyos fajta közönségre is vonatkozik. Ez volna A csoda vége mint fricska külvonatkozása. De van egy belvonatkozása is: szakmai. Fiatal rendezőktől hosszú időn át megszokhattuk, hogy bemutatkozásul nemzedékük arcképét tárják elénk (bohó lelkesedés, csalódás, nagyrahivatottság, gondok ráncolta, őszinte homlok). Vészi János erre úgy dönt: csakazértse. Következményei, persze, vannak egy ilyen döntésnek. Például, hogy mindazok, akik nem „játékot” látnak a filmben, rosszallani fogják „az idős emberek kigúnyolását”; akik pedig a hazai (film)játékipar hiánygazdálkodásán nőttek-serdültek föl, azok meg esetleg értetlenül fogadják a választék szándékolt bővítését: minek ez, hiszen van már egy ilyen játékunk (Örkény—Makk: Macska játék). A terve szép, a kivitele bizony némileg göcsörtös. Fontos pontokon nem sikerült simára fogalmazni a még oly kiváló színészeknek sem — és ez, természetesen, a rendező számlájára írandó, nem a színészekére — az átmeneteket, a vaskos realitás és a groteszk „lebegés”, az ironikus elidegenítés határait. Nem jó az — példának okáért —, ha a halál beállta csak „viccnek” hat (így van mindjárt a film expozíciójában, Péter elszenderülésekor), nem pedig komolynak is. Hiszen ez az egész folytatás értelmezését veszélyezteti! — Hasonlóképp bizonyos gyakorlatlanságra vall a rendezés nehéz szakmájában, hogy az amúgy is valamelyest pikáns históriát olykor a felületen terhelik meg „még külön pikantériával” , mint Tolnay Klári és Gera Zoltán közös fürdőkádi jelenete, vagy a „szipózás” amúgy mulatságos, de már olcsóbb kabaréhumorba csusszanó betétszáma esetében. Ízlésbeli bizonytalankodásra is vall mindez amellett, hogy dramaturgiai, szakmai bizonytalankodás jele. De — mondanám mégis — sebaj. A tehetség jelei mindezeknél csalhatatlanabbul mutatkoznak ezen a filmen. Nem csupán a rendezőre, hanem alkotótársára, Máthé Tibor operatőrre nézve is. Nincs is mit „elnézni” nekik. Inkább megértésre van szükségük egyelőre, úgy vélem. S nem is nekik, hanem a művüknek. Megérteni azt, hogy stílussal, a közhelyek végiggondolt kondicionálásával s nem a cselekménnyel magával próbálták kifejezni fő mondandójukat.Csala Károly A CSODA VÉGE .. helyenként pikáns mozzanatokkal fűszerezett szerelmi négy- vagy ötszögtörténet (Tolnay Klári, Dana Medriská, Vlasta Fabiánová) 12