Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-17 / 11. szám
6 APROPO KÉT HYPPOLITOSRÓL Egyikük, az író, a második emeleten lakott; a másik, a zeneszerző, pontosan fölötte, a harmadikon. Ha valami tetszetős új dallam született meg a komponista ujjai alatt — lehallatszott a zongoraszó! —, a librettists fogta a partvis, s a nyelével fölkopogtatott a mennyezeten, így gratulált. Aztán kialakult egy hívójelük: ha Eisemann Mihály — mert róla van szó — szerette volna, hogy Zágon István — mert róla van szó — feljöjjön hozzá, mert meg akart neki mutatni valamit, elzongorázta a Gyere, te nimand kezdetű slágert, amely — nem az ő közös szerzeményük volt. (Hanem Zerkovitz Béláé egy személyben: szöveg, zene!) Az író tudta, neki szól a szíves invitálás, és egy-két perc múlva csöngetett a zeneszerző ajtaján. Amikor Eisemannék odaköltöztek a Bimbó út 3-ba, Zágonék már ott laktak. És jól ismerték egymást, hiszen két-három esztendeje szüntelenül vetítették a Hyppolit, a lakáj című filmet, amely Zágon István vígjátékából készült és amelyben két Eisemann Mihály-dal hangzott fel, a Köszönöm, hogy imádott meg a Pá, kis aranyom pá. (Ezeknek a slágereknek nem Zágon István a szövegírója.) A két Hyppolitos közül előbb az írót ismertem meg, valamikor 1946 végén vagy 1947 elején, a Rádióban. Zágon István hetenként egyszer megjelent, hozta a már várt, az esedékes humoreszket, amely rendszerint két gépelt oldalnyi volt, csak nagy ritkán hoszszabb. Nekem adta át őket, mert iktatói-segédlektorititoknoki tisztemből fakadt, hogy a kéziratokat műsorborítékba tegyem s az Irodalmi Osztály illetékesei elé terjesszem. Zágon István tömör kis írásai, ezek a sajátságos miniatűrök a Színes Szőttes meg a Bolond Istók című adásban hangzottak el. És Horváth Tivadar olvasta fel valamenynyit, az író hangütése és a színész hangja között sok volt a rokonság. Pista bácsi (így szólítottam, bár csak három-négy évvel járhatott túl az ötvenen) miután átnyújtotta a kéziratot, elővett egy kis papírszeletet s kihúzott rajta valamit. Kíváncsiságom eredménnyel járt: megtudtam, reggel egy darabka papírosra írja föl napi tennivalóit, délelőtt aztán elindul a városba, és mihelyt valamelyik feladatát elintézte, a cédulán gondosan kitörli. Ez igen megtetszett Annyira, hogy ma is naponta úgy teszek magam is, ahogyan akkor tőle láttam: cédulát írok, és tételeket húzok ki. Jó egy esztendeje ismertük már egymást, Zágon István színműírói, humorista- és dalszövegírói munkásságából bármikor kapásból felelni tudtam, s egyszer elkövetkezett a nagy pillanat, a dicséreté, amely úgy hangzott, mint valamely Zágon-kétflekkes írás részlete: — Tudod, miért tartanak itt téged? — kérdezte tőlem, s nem várta meg a választ, maga felelt rá: — Mert kis helyen elférsz és bármikor fel lehet ülni... Eisemann Mihállyal csak jó néhány évvel később ismerkedtem meg személyesen. Akkor kezdték a szerzeményeit ismét elfogadni (mert egy ideig ő is, Zágon is amolyan hallgatólagos feketelistán szerepelt, ki tudja, miért). Az író ritkábban tartózkodott otthon, mert a nehéz években egy tervező vállalat alkalmazottja lett, lévén „civil” foglalkozása általános mérnök. De továbbra is írt. És együtt írták akkortájt Misi bácsival (a két Hyppolitos) a Nem vártam s valaki jött egy délután kezdetű finom keringőt, amely nem lett ugyan sláger, nekem viszont egyik kedvencem. Szóval Misi bácsi (mert Eisemann is, szemüvegesen, szőkéből őszre hajlón ugyancsak „bácsinak” számított a szememben) ült a zongoránál és ujjai alatt születtek a dallamok. Dallam és dallam mennyi lírai és mennyi játékos melódia ! Kifogyhatatlanul áradtak belőle. Az ujjait említem? Igen, ő úgy komponált: az ujjaival kutatta ki az új motívumokat a zongorabillentyűzetén. Vannak, akik dúdolva írják a muzsikig megint mások a hegedű négy húrján futtatják a vonót, s így születnek a dalok. Mennyire rá lehet ismerni, ki hogyan komponál! Nos, Eisemann Mihály slágereiről mindig a zongora klaviatúrája jut eszünkbe, meg a tíz emberi ujj. Amikor még sem Zágont, sem Eisemannt nem ismertem, kamaszfejjel láttam a XIV. René című zenés vígjátékukat. Akkor még szerepelhetett az író neve a színlapon. Három évvel később, a Fekete Péteren már nem . . . Álnéven írta a darabot, a dalszövegeket. Egy akkori színházi kritikus, szellemeskedni kívánva a librettista személyét illetően, leírta, hogy „Zágon felé mutat egy halovány csillag”, s ez szinte denunciálásszámba ment akkor. Szerencsére, a Fekete Péter egyik főszerepét Kiss Manyi játszotta, róla pedig mindig megírták: Zágonban, az erdélyi faluban, Mikes Kelemen szülőhelyén telt a gyerekkora, jóakarattal, így rá is lehetett vonatkoztatni, a tapintatlan színműbíráló célzását. Zágon öt évvel volt idősebb Eisemann-nál, és tíz esztendővel élte túl. Most együtt is, külön is szerepelnek: jövő héten, csütörtökön Hyppolit, a lakájbemutató lesz a Játékszínben, pénteken pedig az Én és a kisöcsémnek, az Eisemann—Szilágyi László szerzőpáros nevezetes zenés vígjátékénak premierje a Népszínházban, a Kulich Gyula téren. Hyppolitot, a lakájt, Csortos Gyula hajdani filmszerepét most, a színpadon Benedek Miklós alakítja. Benedek Miklós a fia Benedek Tibornak, aki az emlékezetes Zágon-humoreszkkel, a Bájglival országosan visszhangos sikert aratott. . . Nekem a színház: a szakadatlan, a folytonos jelen idő! A mai napom is olyan, hogy benne van Eisemann Mihály, amint a zongora kottatartóján kis vázlatfüzetébe, „bibklijébe” új motívumok hangjegyeit írja. És itt van, ma is, Zágon István, sokat cigarettázott, rekedtes hangjával, amint a nevét magyarázza valakinek a telefonban, a nehezen (?) érthető nevét: „Zágon, tetszik érteni?! Zágon . . . Mint madár az ágon.” . Dalos László Vígszínház, 1940. szept. 14., a XIV. René premierje. Felső sor: Zágon István, Eisemann Mihály, Bródy Tamás, Feleki Kamill;alsó sor: Mezei Mária, Harsányi Zsolt, Tolnay Klári