Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-21 / 3. szám
10 WOODY ALLEN Az újrateremtett személyiség A mesterkéletlen rumlit, a kibogozhatatlan rendetlenséget, belső zavart, fegyelmezetlenséget árasztó lakás egyik csücskében ül a filmkritikus. Izgatott áhítattal, átéléssel-átérzéssel figyeli — századszor-ezredszer — kedvenc hőse szavait, mozdulatait, búcsúját a filmvásznon. Hogy újra és újra megfigyelhesse, mi a titka a Casablanca hősének, a nagy színésznek, a csodált férfinek, Humphrey Bogardnak. A filmbéli repülőgép ajtaja becsukódik, a vászon elsötétedik, a szín kivilágosodik. Az áhítat véget ér. S már a Vígszínház közönsége sem a jól ismert filmet figyeli nosztalgikusan, hanem a színen gubbasztó, és a filmet mindvégig játékosan izgatottan egy-egy gesztussal kommentáló színészt. A darabbéli filmkritikus, egyébiránt a mozivászonról sokak által jól ismert filmkritikus figuráját, Woody Allen hősét, önmagát, Woody Allent Kern András játssza. Már a bemutató előkészítésének időszakában kedvenc paradoxon volt: önmaga szinkronhangjának megtestesítője, Woody Allen hangja Woody Allent játszik. Ám a paradoxon nem is olyan tréfás, ha belegondolunk, általában mit jelent színpadra vinni egy filmsikert. Nem egy fiaskó született már ezen az úton. Hisz a filmtechnikai lehetőségeit, az újrajátszásokat, ha nem tökéletes egy mozdulat, egy hangsúly, egy képkivágás, a színpad egyszerűségével és megismételhetetlenségével összevetni mindig kétes értékű feladat. Hát még ha a színháznak a film nagy elődjeivel kell megküzdenie. Ám az is igaz, a Vígszínház társulata nem egyszer vállalt és vitt sikerre ilyen feladatot. Emlékezzünk csak Richard Lester filmjére, A trükkre (1965-ös cannes-i nagydíjas), amely elsöprő lendületű előadásban szólalt meg a Pesti Színházban Halász Judit (Rita Tushingham szerepében), Tordy Géza és Tahi Tóth László főszereplésével. Vagy a Furcsa párra, amely Várkonyi Zoltán förgeteges rendezésében Tomanek Nándor és Bárdy György eszményi „házaspárjával” a komolyan vett komédia példája lett. Ám térjünk vissza a színészi paradoxonhoz, Kern András tehát Woody Allent játssza, saját hangját játszsza? Újrajátssza. De el lehet-e játszani azt a Woody Allent, aki maga is egy tipikus amerikai kis intellektuelt formál. Rezzenéstelen, vidámság nélküli arccal, kikipillantva szemüvege mögül. Aki kisebbrendűséggel küzd, miközben szenvedélyesen öntudatos, aki pszichiáterhez jár, hogy érzelmeivel megbékéljen, aki álmodozó és realista, aki érzelgősségét elironizálja, félszegségét takargatóan rámenős. Szívvel élő ember. Maga Woody Allen. Ezt a Woody Allent aligha lehet megjeleníteni. Nem érdemes vetekedve vele (önmagával) eljátszani. Egyet lehet: a személyiséget újrateremteni. Amúgy Kern-módra. A színpadon játék közben megszületve. Kernt játszani Woody Allenben, úgy, mintha maga lenne a suta, csetlő-botló, lelki- és szexuális válságokkal küzdő, magát kereső, a film ábrándvilágában lebegő, a filmszínésztől képzeletben pszichológiai és magatartásbeli tanácsokat kérő-követelő, már-már céltalanul céltudatos filmkritikus. Sam? Woody? Kern. Ez játékmódjának, a könnyedségnek, a közvetlenségnek, a lazaságnak, az öniróniának, a nemcsak a szavakban, hanem a játékban is megnyilvánuló szellemességnek a „trükkje”. S a paradoxon úgy alakul, hogy miközben Woody Allent játssza, valójában nagyon pontosan, önmagát mutatja, miközben Kernt formázza, Woody Allent teremti újra. Ettől lesz játéka, szerepformálása, színészete oly őszintén teljes és magával ragadóan igaz. (róna) Kern András a Játszd újra, Sam! előadásán a Vígszínházban (Fotó: Kádár Kata)