Film Színház Muzsika, 1984. július-decenber (28. évolyam, 27-52. szám)
1984-08-25 / 34. szám
— Mindhiába. A társulatok minden november másodikán, soha többé! — felkiáltással elégették a Molnár és gyermeke szövegkönyvét. Sajnos mindig előkerült valahonnan a következő év októberében egy újabb példány ... Már önmagában ez is kísérteties, nem igaz? — Ettől eltekintve, gondolom, Palágyi a szerepjátszás óriási választékával ajándékozott meg. — Nem panaszkodhatom. Még csak mondanom sem kellett, hogy „Ide nekem az oroszlánt is”. Játszottam a koromnak megfelelő és meg nem felelő szerepeket. Klasszikust és akkori modernet, prózait és zenését, tragikusát és komikusát. Még balettet is táncoltam. A kor egyik legjobb prímabalerinájától, Nirschy Emíliától vettem órákat. Az Orpheus a pokolban, A rózsa lelke, a Búcsúkeringő című balettekben Rajz Irénnel, Rajz János nővérével léptem fel. Életem első szaltóját — volt később több is — szépen megtapsolták. — Palágyi a színpadon is a szárnyai alá vett? — Közvetlenül tőle is sokat lehetett tanulni. Nem egy olyan szerepet bízott rám, amit fiatalabb korában maga játszott. Vagy csak szeretett volna, s így vágyát bennem láthatta megtestesülni. — És Greguss Zoltán vágyai közül mi valósult meg már ennyire fiatalon? — Mindenekelőtt a Hamlet. Tizennyolc évesen játszottam el. De már előbb betanultam minden sorát. A férfi és a női szerepeket egyaránt. Hogy amikor majd kellek, teljes vértezetben álljak készen. — Tudom, hogy ez nem tréfadolog. Egy alkalommal nyilvánosan is tanújelét adtad, hogy a teljes Hamlet-„partitúrát” betéve tudod ... — Életem legizgalmasabb kísérlete volt, önálló estet adtam a Zeneakadémián. Nemcsak verseket szavaltam, előadtam kedvenc darabjaim egyes részleteit is. Köztük Hamlet és Ophelia jelenetét. — „. .. én egykor szerettelek” — mondtam mint Hamlet. — „Valóban fenség, úgy hitette elve Greguss Zoltán pályakezdő vidéki színész korában . Az egykori Hamlet, mint Claudius, Simor Erzsivel és Gábor Miklóssal sem” — válaszoltam rá mint Ophelia. Majd ismét mint Hamlet: — „Ne hittél volna nekem, mert hiába oltja be az erény a mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz.” S Opheliaként újra: — „Annál inkább csalódtam.” Következett a híres ige Hamlet ajkáról: — „Eredj kolostorba, minek szaporítanál bűnösöket!” Azzal kísérleteztem, hogy sikerülhet-e hangváltással elhitetni és megteremteni egy párjelenet drámaiságát a pódiumon. — Negyven évvel később annak is tanúi voltunk, hogy eljátszottad Claudiust nagyszerűen a Madách Színházban. — Pedig a Hamlet öszszes szerepe közül a „vérnősző barom” Claudiust gyűlöltem mindig a legjobban. Bontottam szerződést is, csak ne kelljen eljátszanom. Végül be kellett látnom, Claudiusszá öregedtem. Eljátszottam. De megszeretnem nem sikerült. — Gondolom, nem feltétele minden nagy alakításnak, hogy a színész a szívébe zárja a játszott figurát. Ezt okkal kérdezhetem Gregusstól, aki a gyűlöletes alakok egész galériáját játszotta már el, írták, mondták is róla, hogy ő az intrikus szerepkör legavatottabb betöltője. — Színészi mibenlétem összegezését hagyjuk a végére, jó? Most csak anynyit: nehéz lenne összeszámlálni, ahány intrikus figurával kerültem szembe a pályámon. Volt, akit az életben sem tudtam elkerülni. Hogy ott folytassuk, ahol az imént félbehagytuk: kezdőkorom szegedi évei számomra az álmok paradicsoma volt. De meddig? Mámorban úsztam, amikor tizenkilencedik születésnapomra, mintegy ajándékul, megkaptam a Sasfiúk szerepét. S nem vettem észre, hogy voltak, akik az öltözőfolyosón így köszöntek rám: — Jó napot, vicedirektor úr! Vagy: — Hogy vagyunk, sógorka? Félreérthetetlenül utalva ezzel rokoni kapcsolatomra az igazgatómmal. Végül is rá kellett eszmélnem, hogy kegyeltnek, protekciósnak tartanak. S mivel a helyzetem százszázalékosan erre is utalt, mi mást tehettem volna, mint úgy döntöttem: megmutatom én ezeknek, hogy a magam emberségéből is boldogulok. (Folytatjuk) A Nemzeti Színház 1926-os Tragédia-előadásának Luciferé: Palágyi Lajos