Film Színház Muzsika, 1984. július-decenber (28. évolyam, 27-52. szám)
1984-09-01 / 35. szám
SZERKESZTŐSÉGI BESZÉLGETÉS A SZÍNHÁZRÓL ÉVAD UTÁN. Az elmúlt évad befejezésekor, beszélgetésre gyűltek össze lapuink színházzal foglalkozó szerkesztői, munkatársai. Az évadról cseréltük ki tapasztalatainkat. Egyéni álláspontok ütköztek, vagy erősítették föl egymást. Hiszen ahány kritikus, annyiféle ízlés, gondolkodásmód. Amit azonban mindannyian legfontosabbnak vélünk, és a kritikáinkban tán több kevesebb félreértéssel, akár tévedéssel is vallunk, a cél, a minőség, a színvonal előtérbe helyezése. A színház rangjának védelme. A hosszúra nyúlt beszélgetés minden részletével nem kívánjuk az olvasót terhelni. Inkább egy-egy talán nem hiábavaló, és továbbra is vállalt gondolatsorról próbálunk tájékoztatást adni. Reménykedve abban, hogy az olvasó nem tartja majd ezeket a sorokat olyan összefoglalásgyártásnak, amellyel végérvényesen átvilágítani igyekeznénk a színház napi és hosszú távú kérdéseit. Még egyszer: erről szó sincs. De az új évad küszöbén talán nem teljesen hiábavaló az ilyen együttgondolkodás és vita. Tudjuk jól: az efféle összefoglaló nem törekedhet az igazi teljességre, ám azért mégsem mentjük föl magunkat a véleménymondás felelőssége alól. Az elmúlt évad, sőt a közelmúlt évadjainak tarkasága rengeteg egymással színvonalban, feladatvállalásban, sikerben megmutatkozó szélsőpontja jól mutatja, hogy akárcsak az egész világon a színház, a magyar színház is értékrendválsággal küzd. Ez önmagában nem pozitív és nem negatív folyamat. Realitás. Világjelenség. Nem a színházból indul ki, hanem a századvég kutúrájának helyzetéből, s tudomásul kell venni, hogy a színház, a magyar színház is ebben a szituációban működik. Természetesen ezzel együtt jár, hogy sok társadalmi, emberi, etikai gondolkodásbeli támpont bizonytalan, s ez kihat a színház, a rendező, de még a színészi játék ideáira, körülményeire, gyakorlatára is. A jó színházvezetés ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. Beszélgetésünk közben, mi úgy láttuk, hogy a színházak háromféle választ adtak az elmúlt évadban erre az útkeresésekkel, eltorlaszolódásokkal, próbálkozásokkal teli, vagy a problémát egyszerűen tudomásul sem vevő helyzetre. Az első a felelős művészi igyekezet, amely arra törekszik, hogy gondolatilag újszerű, a kor konfliktusait őszintén bemutató hiteles helyzeteket, magatartásokat fogalmazzon meg színpadán. Ez néhány merész, művészileg összefogott, és a közönség előtt nagy sikerű előadást is hozott. Amásodik a rutinos színházi felelet, amely gondolatilag inkább konzervatív, hatásában közönségzsongító. És abban az esetben, ha tapasztalt, a szakmát jól ismerő, tehetséges művészi vezetés és együttes áll mögötte, profi teljesítményt nyújtva sikert arat nagy közönségrétegek előtt. A harmadik irányzat a hangos szenzációteremtés, közönségmeghökkentő eszközeivel próbálja fölhívni magára a figyelmet, ám alig tudja kendőzni, hogy a dobpergés gondolati-művészi ürességet takar. A főbb tendenciák ezek. Nem sorolható be minden színház minden előadása ebbe a három „skatulyába". De nem is akarunk skatulyázni. S ezért nem tekintjük bajnak azt sem, hogy nem egyetlen vezértendenciát látunk, hanem többet. Véleményünk szerint gondok akkor jelentkezhetnek, ha az első tendenciával szemben túlsúlyba jut a másik kettő. S ami a közönségzsongító, konzervatív profi színház előtérbe kerülését illeti, látunk jeleket arra, hogy a színházi életben ennek a hangja eluralkodik, s így mintegy kivonja a színházat a valóságból, megfosztja a színház művészeit attól az alkotó-teremtő nyugtalanságtól, amely nélkül hiteles művészet soha nem születik meg. Nem soroljuk itt föl azokat az előadásokat, amelyek szerintünk az évad legjobbjai voltak, hiszen nem vagyunk jogosultak bizonyítványosztásra. A Film Színház Muzsika kritikusai voksoltak az évadban, s az előadások egyéni elemzését az egész lap vállalja. Lényegesnek tartjuk viszont annak kiemelését, hogy a jó, sikeres, fontos előadások segítettek bennünket egy általános és hiteles értékrend kialakításában. Ám éppen a rendezők, színészek, egy-egy színházvezetés teljesítményeinek tükrében láthatjuk világosabban, hogy miközben látszólag egymás sarkára hágtak a magyar drámák bemutatói, a legtöbbjük évekkel korábban született mű új bemutatása, illetve megkésett színre vitele, amolyan „helyettes”mű. Nem új jelenség ez a megkésettség. Sajnos annyira beleivódott már színházi életünk jellegébe, hogy a mát a színháztörténeti előzmények nélkül már nehéz felelősen megközelíteni. A két világháború közötti esztendőkben kezdődött ez a késés, folytatódott az 1945— 1948-as évek késést behozó nekifutása után. S jól emlékezünk még arra, hogy a hatvanas-hetvenes években is „divatozott” a világirodalom világszerte nagy sikerű és művészileg újat hozó áramlatának késleltetett színre vitelével, vagy nem egy Illyés-, Németh László-, Örkény-, Weöres-, Csurka-dráma megszületése után esztendőkkel történő bemutatásában. Az új magyar dráma különböző okokból ugyan, de még mindig csak látszólag szívesen látott vendég a színpadon. S amíg ez így lesz, amíg a magyar dráma, akár első pillantásra meghökkentően új hangot hozó legjobb művei nem kapnak zöld utat, addig a késésjellegen aligha lehet változtatni. Ez pedig azért központi kérdés, mert meg „A Mester kétarcúsága: színpadi „őszintesége” és színházon kívüli „őszintétlensége”, a művész és az ember moralitása ésmoralitása a dráma kérdése.” Az imposztor (Katona József Színház), középen Major Tamás