Film Színház Muzsika, 1984. július-decenber (28. évolyam, 27-52. szám)

1984-08-11 / 32. szám

G GÁCH MARIANNE BESZÉLGETÉSE BESSENYEI FERENCCEL „HÁLÁT MONDOK A SORSNAK. Az első kérdést ő intézi hozzám: „Miről beszélgessünk, nem zajlanak körülöttem érdekes események, nincs semmi apropó... Nem már a gyötrelem, lassan-lassan kimúlik belőlem a hiúság, a becsvágy ... Színházaink tájékán minden a legnagyobb rendben, amióta kitiltottam magamat a színházi közéletből. Hát persze, uborkaszezonban jó vagyok én is, ugye?” S nagyot nevet! Visszhangzik a szoba! Interjú Bessenyeivel? Nem könnyű vele megbirkózni ... Minden szavával azt akarja érzékeltetni, hogy boldog, kiegyensúlyozott ... Pedig hát... — Mi igaz mindebből? — Az élet természetes folyamataként érkezik el az ideje annak, hogy lemondjunk létezésünkről. Nagy hiba, ha a magunk fontosságának hamis tudatában görcsösen ragaszkodunk énünk állandóságához. Hiszen többnyire mindenki ott fölösleges, ahol éppen van ... — Azt hiszem, téved. Maga sehol sem fölösleges! — Ha a magam mércéjével mérem a bennem élő igényt és a meglévő lehetőségeket, a megvalósulás és az igény között óriási szakadék tátong. A színész élete, amióta a világ világ, mindig valamelyik intézménytől függ. Kegyetlen a mi mesterségünk, hiszen a feladatok olykor évekig elkerülnek minket, s meglehet, hogy soha sem jutunk el ahhoz a szerephez, amelyre vágyunk. Hogy miért nem? Mert a különbözőképpen szervezett intézményekben másféleképpen kell élnünk. A színház szellemi vezetőjének némely darab tetszik, más nem, pedig bemutatására meg volna a lehetőség, így hát ő határozza meg létezésünket. A színésznek nincs hatalma a válogatásra, szerepválasztásra. És nemegyszer volt már példa rá, hogy a színész szerepálma szörnyűséges bukásba torkolt. — A színész miképpen bogozza ki magát ebből a kuszaságból? — A színház vezetőjének a dolga, hogy ismerje a színész képességét, terjedési határát. Isten mentsen meg minket attól, hogy magunk válasszuk meg feladatunkat. A színész hatalma csak este héttől tízig ives. Mégis ennél gyönyörűbb dicsőség elképzelhetetlen számomra. — Eddigi pályáján mindig ezt tapasztalta? — Csaknem mindig. Noha két hónapig egy idegen emberrel — vagyis a rendezővel — egyeztetem a játék szabályait, este a színpadon enyém a hatalom, azt a mondatot variálom, abba a mondatba lehelek életet, amelybe én akarok, és csakis az én művészi szándékomnak megfelelő magatartást valósítom meg, nyilvánvalón akkori legjobb tudásom, képességem szerint. Azt hiszem, nincs oka arra, hogy önmagával veszekedjen, hiszen bárhol jár-kel, azt tapasztalja, szeretik, elfogadják.. . — Ez igaz. Akármi történt és történik velem, az elmúlt harminc-negyven év nem múlt el hiába. Oly módon építettem föl színészi és emberi magatartásomat, hogy nem váltam összetéveszthetővé senkivel sem, belőlem nincs sorozatgyártás. De azért mi komédiások őszintén megvallhatjuk, titokban mindnyájan halhatatlanságra törekszünk. Talán furcsa, hogy épp a színész hangoztatja a halhatatlanságot, mert tegyük szívünkre kezünket, ha azt mondják színész, mosolyognak, aztán legyintenek : jó, megbocsátják neki létezését, de embervoltára valamiféle különös bizonytalansággal tekintenek. — Azt hiszem, ezek afféle múlt századbeli vagy századforduló körüli gondolatok ... — Dehogyis azok. Ne felejtse el, hogy Kelemen László, az első magyar színigazgató 1814-ben halt meg, és harminc évig harcolt a magyar, nemzeti függetlenségért. Akkoriban Moliére, Shakespeare, Schiller már csaknem kétszáz év óta nem élt. És Kelemen László úgy halt meg, hogy a magyar színházat nem sikerült megteremtenie. Ezt a kétszáz év elmaradást kell nekünk eltüntetnünk. A halhatatlanságért azért küzdünk, hogy megfogalmazzunk egy-egy olyan mondatot, amely soha senkinek sem jutott eszébe, holott minket megelőzőn minden megfogalmazódott már. Így hát az hárul ránk, hogy korszakonként mindent újragondoljunk, újraformáljunk. A mi mesterségünk egyszemélyes, magunk választjuk, magunk csináljuk, magunk pusztulunk bele, senki sem segíthet nekünk. Mindez akkor igazi öröm, ha erre a hatalmas áldozatra őszinte igény mutatkozik. — De ki támasszon igényt rá? — Például a rendező. A színházban a rendező uralkodik, ő határozza meg, ki mire alkalmas, ő felelős életünkért, munkánkért, eredményeinkért. Amikor harmóniában élünk együtt, az maga a tökéletes boldogság. — De hát Bessenyei Ferenc pályáján ez a harmónia jó néhányszor megszületett ... — Nádasdyval, Várkonyival, Majorral és a csodálatos Gellért Endrével valóban szót értettünk. Szellemi partnernek tekintettek minket. És azt hiszem, ma is akadnak jó légkörű együttesek, hogy csak Ádám, Horvai, Kazimir színházát említsem, és úgy érzem, a Nemzeti Színházban is sok minden jóra fordul, másféle dimenziók, másféle energiák működnek, mutatkoznak meg. Én hiszek az értelmesen szervezett klikk, az eszmei csoportosulás hasznos voltában. A szó jó értelmében létrejött klikkbe tömörült színházi emberek nem egymás ellen, hanem egymásért dolgoznak, eleven, pezsgő művészi életet virágoztatak maguk körül. Hiszen nem egymást tagadni, hanem egymást folytatni jöttünk az időben. Csakhogy ilyesféle csoportosulást csakis megfelelő szelle- mi vezető teremthet meg A rossz közérzet hátterében többnyire az húzódik meg, hogy lelkünknek nincs igazi gazdája. Most mindenki önmagát árusítja, és addig-addig ügyeskedik, amíg valamiféle vélt biztonságban nem érzi magát. — Mi háborítja föl leginkább? — Ez a szó túlzás. Talán nem is háborít föl semmi sem, csak hangosan gondolkozom, és csupán föltételes módban fejezem ki magamat. Mégis dühít a nagy szabadságban viruló epigonizmus, az emberi méltóság agyonnyomorítása, vagyis az, hogy naturalista vacaksággal minden illúziót kisöpörnek egyikmásik színházból, a sok ide-oda kapkodásban a szépség pornográfiába sülylyed. Ez megalázza azt is, aki előadja, azt is, aki nézi. Lassan-lassan a színész csak a sátán prófétákaként arat igazán sikert. És csak elámulok azon, hogy a kollegák mekkora tisztelettel, milyen érthetőn artikulálják a förtelmes szöveget, ám ha összetett mondatba botlanak, azt tőmondattá szabdalják. A nyelvében él a nemzet — nem ostoba fajvédő szöveg hanem létezésünk, fennmaradásunk föltétele. De ha nyelvünkkel való együttélésünk így enyészik el — mert ezt szorgalmazza lázasan a színház —, akkor azt a szót, hogy édesanyám, nem halljuk többé, hiszen a vén spinkóban minden benne foglaltatik. A színész prostituálódik a színpadon harsogtatott durva, mocsok szóáradattól, olyantól, amely már-már a falusi referátok faláról is lekerül. És teszik mindazt az embernevelés, az emberfölvilágosítás, a jövőteremtés érdekében. — Ez nem csupán hazai jelenség... — De én most a magyar színházról beszélek. És olykor azt gondolom, nem ártana, ha elpirulnánk már a sok szemérmetlen acsarkodás közepette. Könyörgök, képmutassunk egy kicsit, a képmutatásban legalább él a szellem, a költészet, de a pornográfia koszában ebből semmi sincs. Azért is terelem erre a szót, mert nem értem, miképpen várjunk az emberektől részvétet az életünk, a társadalom, az erkölcs, a politika, a jövő építése iránt, ha mi taszítjuk őket cinizmusba? A kultúra minél erőteljesebb, annál gyöngébb, a kultúra sohasem támad ... — Sok szó esett már nyugdíjba vonulásának okairól... — Ezt már agyontárgyaltuk, n agyonboncolgattuk. Minek locsogjunk most erről? Akkori színházi helyzetem úgy fordult, hogy csakis nyugdíjazásommal rekeszthettem be egy rosszízű vitát. Az életemet kérdőjelezték meg. És én mármár attól féltem, olyasmit válaszolok rá, hogy utána nem győzöm a bocsánatkérő leveleket írni. Nem értették, hogy nem ellenük, hanem értük haragszom, segíteni akarok nekik. — így hát ezek az izgalmak is lelohadtak magában ... — Se szomorúságot, se megbántottságot, se nosztalgiát nem érzek, az élet kegyes volt hozzám, elkényeztetett, még a homlokomat se kellett ráncolnom azért, hogy sikert vívjak ki magamnak. Ne tagadjuk, a siker különös érzékeny valami, az én sikeremnek egyik föltétele az, hogy a másiknak ne legyen akkora sikere. Ez a színészi ambíció magától értetődő velejárója. Még akkor is, ha