Film Színház Muzsika, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-15 / 24. szám
SORFI10L Fernando Rey: Hatvanhét éves, spanyol filmszínész. A magyar mozinézők Luis Bunuel filmjeiben láthatták — Viridiana, Tristana, A burzsoázia diszkrét bája, A vágy titokzatos tárgya, valamint Carlos Saura: Életem Elisa és William Friedkin: Francia kapcsolat című alkotásaiban. Symphonia cigarettát szív, coca-colát rendel a szálloda Dunára néző teraszán. Jó megjelenésű, közvetlen, vonzó férfi. - Hogy került ide? - Már oly sokszor hallottam Magyarországról, Budapestről, hogy elhatároztam, mihelyst lesz egy kis szabad időm - utazom. Kilenc napra jöttem ide feleségemmel, barátaimmal. Színházba, operába járunk, koncerteket hallgatunk, s filmeket nézünk. Utazunk vidékre. Figyeljük az embereket. A múzeumok, a műemlékek kevésbé érdekelnek. - Ez érdekes, hiszen úgy tudom, építészmérnöknek készült. - Másodéves voltam, amikor a borzasztó polgárháború kitört. A köztársaságiak oldalán harcoltam. Tanulmányaimat nem folytathattam, pénzre volt szükségünk. Statisztálni kezdtem, majd kaptam kisebb filmszerepeket, sokat szinkronizáltam, s megjelentem a színpadon is. Minden képzettség, elhivatottság nélkül, lassan haladtam ezen a pályán. Átmeneti állapotnak tekintettem a színészetet. Múltak az évek , színész vagyok. - „Utas, nincs út - az utat a menés teszi" (szabad fordításban) ... - Igen, igen. Antonio Machadóról jut eszembe: apámat katonatisztként Segoviába rendelték a húszas években. Később emlékeztem, hogy Machado franciatanár volt ugyanitt, amikor én diák. Átvizsgáltam a helyi archívumot, s kiderült, abban a megtiszteltetésben részesülhettem, hogy ő vizsgáztatott egyszer engem! - Az édesapja hogyan fogadta fia pályamódosítását? - Polgár családból származom - senki sem örült a színészetnek. A szükség kényszerít, nem volt más választásom. Politikai és anyagi problémákkal küzdöttünk. Ám mind a mai napig a pályám - magánügyem. Családom nem foglalkozik vele , sem sikereimmel, sem kudarcaimmal. Noha ebből élnek , nem vesznek részt benne. - És a barátai? - Gyerekkori barátaim nem színészek, így kicsit elszigetelten élek. Szerencsémre a világ összes színészeit hasonló kérdések foglalkoztatják: bizonytalanok vagyunk, kétségek gyötörnek bennünket. Egymás munkáját becsüljük. Ha a film anyagi körülményei nem a legjobbak, de olyan színészt szerződtetnek, mint például John Gielgud — akkor én sem mondok nemet. Ez gyakran megtörténik. Az angol színészeket különösen szeretem. — Mikor döbbent rá, hogy a színészet nem csupán pénzkereseti lehetősége, hanem hivatása? — Amikor Bunuellel kezdtem dolgozni 1961-ben. Szívesen forgattam Orson Wellesszel is. Természetesen amit az egyik filmrendezőnél tanulsz, nem érvényes a másiknál. Nem hasznosíthatod. Más a ritmusuk, a gondolatuk is minden. Színházban — ha jó rendezővel kezdesz dolgozni — egy életre megtanulhatod a szakmát. A kamera más. Röntgensugár. — És az inspiráció, az ihlet? — A színházban prostituálódott. Sok próba, előadás, ugyanazok a szavak, ugyanazok a gesztusok. A forgatás során egy hónapig dolgozol. Mész az utcán, egy szép napon elérkezik a pillanat, amikor a kamera nagyon közel jön a szemedhez, akkor nem hazudhatsz. Akkor arra a fél percre megszállhat az ihlet. Háromnaponként fél perc, az is elég. A moziban van valami mágikus. Minden tiszteletem a színházé, a nagy alakításé. De a mozi, csoda. Egész nap nem csinálsz semmit, az öltözőben ülsz, beszélgetsz, de amikor az a bizonyos jelenet következik, akkor hirtelen feltöltődsz. A színházban több a rutinelem. A moziban viszont a nagy pillanatok, a nagy alakítások emléke kötelez. - Túléli a szerep a forgatást? És a színész? - Két hétig semmit nem tudok csinálni. Úgy érzem magam, mint a falról lelógó lámpa. Nem a földön járok. Azonosságzavarral küzdök. A szerep hat még egy ideig. A Tristanában egy nálam öregebb ember, Don Lope szerepét játszottam. Nagyon belém mart. Már a feleségem is sürgette a filmforgatást. „Egyre öregebb leszel” - hajtogatta. Évekig üldözött ez a szerep. Minduntalan hasonlónkra akartak szerződtetni - hiába. Ezt már egyszer megcsináltam. Meg akartam ölni Don Lopét. A színészek időnként meg szeretnék ölni a szerepüket. - Meséljen Burruelről! Milyen volt? - Megismételhetetlen. Zseniális. Aki csakis a saját világában, a saját mániáiban élt. Hipnotikus ereje volt. Mi, színészek, nem voltunk függetlenek. Nem mondom, hogy tárgyként kezelt minket: egy nagy egész részesnek éreztük magunkat. Fölvesz egy jelenetet: te és én beszélgetünk. Amikor visszanézzük, kiderül, hogy ebben a pár percben számtalan dolog történt, amit észre sem vettél, a tárgyak jelentőséget kaptak, s te úgy érezheted magad, mint a dekoráció része. - Hogy-hogy „hipnotikus” ereje volt? - A kamera mögül úgy nézett, hogy szemét látva azt tettél, amit akart. Most mi ketten beszélgetünk, ugye? Colát iszunk közben. Nos, nála a kettőt együtt nem tehetted. Először inni kellett, utána hallgatni, aztán beszélni. „Nem látom a poharat!" — mondta. „De hisz most én beszélek” - válaszoltam, „úgy természetellenes lenne". A vásznon rögzített képsor persze az ő igazát hirdette. Nagyon nehéz, de feledhetetlen volt a munka vele. Számomra a filmforgatás meglehetősen fárasztó általában - csak lazítással tudom csinálni. Bunuellel nem volt fárasztó . Ragyogó humor, jókedv jellemezte. Mindig meglepett ötleteivel. Éreztem: különös, érdekes dolog történik velem. Biztos, hogy egy szerelmi jelenet nem úgy végződött, mint ahogyan adódott volna a kezdésből. Leállította a közepén: egy ötlettel gellert adott az egésznek. - Ma hogyan éli meg színész mivoltát? - Mint egy pszichodrámát. Goethét idézem: ha van benned szörny, írd ki magadból. A színészet azt jelenti, hogy kiadod magadból a démonokat. Minden szereppel kiokádod magadból a szörnyeket. Talán ez a színészet igazi gyönyöre. Csodálatos látni, hogy az emberek örülnek, sírnak, és te ennek része vagy, - és mikor nem a démonaival küzd, mit csinál? - Sétálok, beszélek telefonon. Kedvelem a tengert, imádok horgászni. Képes vagyok három óráig ülni egy széken anélkül, hogy bármit is tennék. Nézem, ahogy a légy repül. Imádok olvasni. Az íróé csodálatos foglalkozás. Mindig irigyeltem. De én egy mondatot sem tudok leírni. - Naplót sem írt soha? - Sajnos nem. Különös: az embernek volt egy múltja, ami nincs, mert nem emlékszik rá. Néha azt kérdezem magamtól: ki vagyok, mit csinálok? Voltak szüleim, voltam gyerek, diák, aki a lépcsőn rohant — mindez nincs. Csak egy jelenlét vagyok? Ez borzalmas. A múltam egyedüli nyoma: a ráncok, amik az arcomra íródtak. Valami, ami kiszökik a kezemből, amit nem tudok megfogni. FERNANDO REY BUDAPESTEN Jelenet A vágy titokzatos tárgya című filmből Fotó: Kádár Kata 24 Baló Júlia