Film Színház Muzsika, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-15 / 24. szám

SORFI10L Fernando Rey: Hatvanhét éves, spanyol filmszínész. A magyar mozinézők Luis Bu­nuel filmjeiben láthatták — Viridiana, Tristana, A bur­zsoázia diszkrét bája, A vágy titokzatos tárgya­­, vala­mint Carlos Saura: Életem Elisa és William Friedkin: Francia kapcsolat című alko­tásaiban. Symphonia cigarettát szív, coca-colát rendel a szálloda Dunára néző teraszán. Jó megjelenésű, közvetlen, von­zó férfi. - Hogy került ide? - Már oly sokszor hallottam Magyarországról, Budapest­ről, hogy elhatároztam, mi­helyst lesz egy kis szabad időm - utazom. Kilenc napra jöttem ide feleségemmel, ba­rátaimmal. Színházba, operá­ba járunk, koncerteket hall­gatunk, s filmeket nézünk. Utazunk vidékre. Figyeljük az embereket. A múzeumok, a műemlékek kevésbé érdekel­nek. - Ez érdekes, hiszen úgy tudom, építészmérnöknek ké­szült. - Másodéves voltam, ami­kor a borzasztó polgárháború kitört. A köztársaságiak olda­lán harcoltam. Tanulmányai­mat nem folytathattam, pénz­re volt szükségünk. Statisztál­ni kezdtem, majd kaptam ki­sebb filmszerepeket, sokat szinkronizáltam, s megjelen­tem a színpadon is. Minden képzettség, elhivatottság nél­kül, lassan haladtam ezen a pályán. Átmeneti állapotnak tekintettem a színészetet. Múl­tak az évek , színész vagyok. - „Utas, nincs út - az utat a menés teszi" (szabad for­dításban) ... - Igen, igen. Antonio Machadóról jut eszembe: apámat katonatisztként Sego­­viába rendelték a húszas években. Később emlékeztem, hogy Machado franciatanár volt ugyanitt, amikor én diák. Átvizsgáltam a helyi archívu­mot, s kiderült, abban a meg­tiszteltetésben részesülhet­tem, hogy ő vizsgáztatott egy­szer engem! - Az édesapja hogyan fo­gadta fia pályamódosítását? - Polgár családból szárma­zom - senki sem örült a szí­nészetnek. A szükség kénysze­rít, nem volt más választá­som. Politikai és anyagi prob­lémákkal küzdöttünk. Ám mind a mai napig a pályám - ma­gánügyem. Családom nem foglalkozik vele , sem sike­reimmel, sem kudarcaimmal. Noha ebből élnek , nem vesznek részt benne. - És a barátai? - Gyerekkori barátaim nem színészek, így kicsit elszigetel­ten élek. Szerencsémre a vi­lág összes színészeit hasonló kérdések foglalkoztatják: bi­zonytalanok vagyunk, kétségek gyötörnek bennünket. Egymás munkáját becsüljük. Ha a film anyagi körülményei nem a legjobbak, de olyan szí­nészt szerződtetnek, mint pél­dául John Gielgud — akkor én sem mondok nemet. Ez gyakran megtörténik. Az an­gol színészeket különösen sze­retem. — Mikor döbbent rá, hogy a színészet nem csupán pénz­­kereseti lehetősége, hanem hi­vatása? — Amikor Bunuellel kezd­tem dolgozni 1961-ben. Szíve­sen forgattam Orson Welles­­szel is. Természetesen amit az egyik filmrendezőnél tanulsz, nem érvényes a másiknál. Nem hasznosíthatod. Más a ritmusuk, a gondolatuk is­­ minden. Színházban — ha jó rendezővel kezdesz dolgozni — egy életre megtanulhatod a szakmát. A kamera más. Röntgensugár. — És az inspiráció, az ih­let? — A színházban prostituáló­­dott. Sok próba, előadás, ugyanazok a szavak, ugyan­azok a gesztusok. A forgatás során egy hónapig dolgozol. Mész az utcán, egy szép na­pon elérkezik a pillanat, ami­kor a kamera nagyon közel jön a szemedhez, akkor nem hazudhatsz. Akkor arra a fél percre megszállhat az ihlet. Háromnaponként fél perc, az is elég. A moziban van vala­mi mágikus. Minden tisztele­tem a színházé, a nagy alakí­tásé. De a mozi­, csoda. Egész nap nem csinálsz semmit, az öltözőben ülsz, beszélgetsz, de amikor az a bizonyos jelenet következik, akkor hirtelen fel­töltődsz. A színházban több a rutinelem. A moziban viszont a nagy pillanatok, a nagy ala­kítások emléke kötelez. - Túléli a szerep a forga­tást? És a színész? - Két hétig semmit nem tu­dok csinálni. Úgy érzem ma­gam, mint a falról lelógó lám­pa. Nem a földön járok. Azo­nosságzavarral küzdök. A szerep hat még egy ideig. A Tristanában egy nálam öre­gebb ember, Don Lope szere­pét játszottam. Nagyon be­­lém mart. Már a feleségem is sürgette a filmforgatást. „Egy­re öregebb leszel” - hajto­gatta. Évekig üldözött ez a szerep. Minduntalan hasonló­nkra akartak szerződtetni - hiába. Ezt már egyszer meg­csináltam. Meg akartam ölni Don Lopét. A színészek időn­ként meg szeretnék ölni a sze­repüket. - Meséljen Burruelről! Mi­lyen volt? - Megismételhetetlen. Zse­niális. Aki csakis a saját vi­lágában, a saját mániáiban élt. Hipnotikus ereje volt. Mi, színészek, nem voltunk füg­getlenek. Nem mondom, hogy tárgyként kezelt minket: egy nagy egész részesnek éreztük magunkat. Fölvesz egy jelenetet: te és én be­szélgetünk. Amikor visszanéz­zük, kiderül, hogy ebben a pár percben számtalan dolog tör­tént, amit észre sem vettél, a tárgyak jelentőséget kaptak, s te úgy érezheted magad, mint a dekoráció része. - Hogy-hogy „hipnotikus” ereje volt? - A kamera mögül úgy né­zett, hogy szemét látva azt tettél, amit akart. Most mi ketten beszélgetünk, ugye? Colát iszunk közben. Nos, ná­la a kettőt együtt nem tehet­ted. Először inni kellett, utá­na hallgatni, aztán beszélni. „Nem látom a poharat!" — mondta. „De hisz most én be­szélek” - válaszoltam, „úgy természetellenes lenne". A vásznon rögzített képsor per­sze az ő igazát hirdette. Na­gyon nehéz, de feledhetetlen volt a munka vele. Számomra a filmforgatás meglehetősen fárasztó általában - csak la­zítással tudom csinálni. Bu­nuellel nem volt fárasztó . Ragyogó humor, jókedv jel­lemezte. Mindig meglepett öt­leteivel. Éreztem: különös, ér­dekes dolog történik velem. Biztos, hogy egy szerelmi je­lenet nem úgy végződött, mint ahogyan adódott volna a kezdésből. Leállította a köze­pén: egy ötlettel gellert adott az egésznek. - Ma hogyan éli meg szí­nész mivoltát? - Mint egy pszichodrámát. Goethét idézem: ha van ben­ned szörny, írd ki magadból. A színészet azt jelenti, hogy kiadod magadból a démono­kat. Minden szereppel kioká­dod magadból a szörnyeket. Talán ez a színészet igazi gyönyöre. Csodálatos látni, hogy az emberek örülnek, sírnak, és te ennek része vagy, - és mikor nem a démo­naival küzd, mit csinál? - Sétálok, beszélek telefo­non. Kedvelem a tengert, imádok horgászni. Képes va­gyok három óráig ülni egy széken anélkül, hogy bármit is tennék. Nézem, ahogy a légy repül. Imádok olvasni. Az íróé csodálatos foglalkozás. Mindig irigyeltem. De én egy mondatot sem tudok leírni. - Naplót sem írt soha? - Sajnos nem. Különös: az embernek volt egy múltja, ami nincs, mert nem emlék­szik rá. Néha azt kérdezem magamtól: ki vagyok, mit csi­nálok? Voltak szüleim, vol­tam gyerek, diák, aki a lép­csőn rohant — mindez nincs. Csak egy jelenlét vagyok? Ez borzalmas. A múltam egye­düli nyoma: a ráncok, amik az arcomra íródtak. Valami, ami kiszökik a kezemből, amit nem tudok megfogni. FERNANDO REY BUDAPESTEN Jelenet A vágy titokzatos tárgya című filmből Fotó: Kádár Kata 24 Baló Júlia

Next