Film Színház Muzsika, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-12 / 2. szám
„VÉLETLENÜL LETTEM VÁGÓ...” Beszélgetés Morell Mihállyal — Két múzsa szolgálatában, immár fél évszázada alkotni, tiszteletre méltó teljesítmény. Morell Mihály filmvágóként aktívan követhette nyomon a hazai filmgyártás utóbbi öt évtizedének fejlődését, szobrászként pedig több önálló kiállítás áll már mögötte. Meséljen pályájáról, hogyan került kapcsolatba e két művészeti ággal? — Véletlenül lettem vágó. Elsősorban szobrásznak vallom magam. Érettségi után, 1931-ben a Képzőművészeti Főiskola festői szakára jelentkeztem, ami egyben a rajztanári szak elvégzését is jelentette. Két év után rájöttem, hogy igazán a plasztika áll hozzám közel. Így végül Glatz Oszkártól, kitűnő festészettanáromtól, átkértem magam Kisfaludi Stróbl Zsigmondhoz, akit ma is mesteremnek vallok, öt év alatt szereztem meg a rajztanári diplomát, s még két évet továbbképeztem magam, mint szobrász. Az Akadémiáról kikerülve nem tudtam elhelyezkedni, s lényegében ennek köszönhető, hogy kapcsolatba kerültem a filmszakmával. Már egy éve „lógattam a lábam”, amikor felfedeztem egy hirdetést, melyben filmrendezői tanfolyamra toboroztak jelentkezőket. A megadott címen ugyan semmiféle rendezőképzés nem indult, viszont átküldték a „színi akadémiára”. Ott azonban csak színházrendezést lehetett tanulni, engem pedig a film érdekelt. Végül azt tanácsolták, jelentkezzem a Hunnia Filmstúdióba, ahol gyakorlatban képeznek ki filmrendezővé. Akkor még nagyon szép, romantikus elképzeléseim voltak erről a művészeti ágról. Ma már kicsit kiábrándultabban látom az egészet, talán túl sokat tapasztaltam a kulisszák mögötti világból. Úgy érzem, mintha válságban lenne a hagyományos, rengeteg külső tényezőtől függő filmgyártás. Már ezelőtt negyven évvel is azt vallottam, hogy igazán egyéni művek akkor születhetnek majd — ebben a múzsák között ki-Bal oldali képeinken: Morell Mihály • Ranódy László szobra. Jobb oldali képeinken: Morell Mihály munka közben # Szoboröntés # Morell Mihály két munkája, a Ranódy- és a Szász Péter-szobor között # 9 A kiöntött Morell-portré (Fotó: MAFILM — Kende Tamás) cstt „zabigyereknek” számító műfajban —, ha egy szál drót is elég lesz ahhoz, hogy valaki, hátára véve a teljes technikai apparátust, egyedül tökéletes művészi hangosfilmet készítsen. Az elektronika betörésével ez ma már nem is tetszik utópiának. Mostanában nagyon kevés alkotás érint meg, az óriások, Bergman, Fellini műveit kivéve. De visszatérve az indulásomhoz. A Hunniában beletanultam a filmkészítés fortélyaiba. A kávéhordástól a színészek tanításáig, mindent csináltam. Évente mintegy tizenhat alkotás megszületésében vettem részt. Persze, akkoriban sokkal rövidebb idő alatt, tizenöt-tizenhat nap alatt megszületett egyegy produkció. Nemcsak a magyar filmtörténetben, de az én pályámon is jelentős állomás Szőts István. 1942- ben magánvállalkozásban, kevés pénzzel forgatott alkotása, az Emberek a havason. Tulajdonképpen ekkor kóstoltam bele igazán a vágásba. Segédrendezőként a legkülönbözőbb feladatokat láttam el. Egyszerre voltam sminkes, kellékes, és még ki tudja, mi minden, a zsebemben szögekkel, spárgákkal vagy éppen egy uhubagollyal a vállamon. Csapó és eligazító számok nélkül vettük föl a jeleneteket, s a rengeteg felvételt csak a rendező és én ismertük. Így aztán a töménytelen anyag összeállításába, a vágásba is be kellett kapcsolódnom. A háború után még egy fontos, bár bemutatásra nem került Szőts István - filmben, az Ének a búzamezőkről (1947) címűben is dolgoztam. Életem egyik fele azóta is folyamatosan a filmgyárhoz köt. Úgy érzem, megbecsülnek, néhány éve nyugdíjba mentem, de minden korlátozás nélkül végezhetem a munkámat. 1978-ban az Érdemes művész kitüntetést, előtte két évvel pedig a Munka Érdemrend arany fokozatát is megkaptam. Szobrászként rögösebb utat jártam végig. Elég, ha arra gondolok, hogy főiskolai „jogosítványom” ellenére több mint egy évtizedet kellett várnom a legelemibb feltételre, egy saját műteremre. — Indulását ismerve fölmerül a kérdés, hogy miért nem lett filmrendező. — Többször is foglalkoztam saját forgatókönyvvel — nem sok szerencsével. Jóval megszületésük előtt például beadtam az Árvácska s a Csontváry tervét — elutasították. A háború után pedig két képzőművészeti témájú kisfilmet is készítettem, amelyek azonban, sajnos, elvesztek. — A laikus nézőnek van némi fogalma a rendező, az operatőr, a színészek munkájáról, de vajmi keveset tudhat arról, mi történik a vágószobában. — A vágószobában történik minden, ami a film végső sorsa szempontjából fontos. Itt, a négy fal között kell folyamatos összhatást eredményező egységbe komponálni produkcióként mintegy három kilométernyi, néha néhány centis, máskor tíz-tizenöt méteres mozaikokból álló nyersanyaghalmazt. A vágó a „bába” a gyermek megszületésénél. A technika rutinos birtoklása mellett éreznie, tudnia kell mindazt, amit a rendező szeretne. Sikerre viheti a legközépszerűbb felvételeket, s ronthat csodálatosan fényképezett jeleneteken. Ehhez elengedhetetlen a jó képi memória. Amikor például az első hosszú Homoki Nagy István-filmet, a Vadvízországot (1951) készítettük, jóformán csak erre a memóriára hagyatkozhattunk, hogy az elkapott pillanatokból filmeseményeket, történetet kovácsoljunk — mivel a forgatáson még csapót sem használhattunk, nehogy megzavarjuk az állatokat. A jelenetek kiválasztásában nélkülözhetetlen a jó dramaturgiai érzék is. Az egységes kompozíció megteremtése pedig elképzelhetetlen ritmusérzék nélkül. Ha megvágtam egy filmet, amelyre utólag zenét illesztettünk, néha magam is megdöbbentem, hogy a snittek mennyire szinkronban vannak a zenei ritmussal. Sok múlik a vágón, ezt nemcsak a laikusok,de a kritikusok sem látják igazán. Egyszer olvastam a munkámról egy elmarasztaló sort, hogy a snitt túlságosan rövid. Aztán kiderült, hogy a vetítésen a gé- Dosz túl hamar váltott át a következő tekercsre. — Kikkel szeretett dolgozni? Melyik munkájára emlékszik szívesen a szinte megszámlálhatatlan alkotásból? — Az olyan rendezőkkel szeretek dolgozni, akik partnernek tekintik, meg- becsülik a vágókat. Nem fölsorolásjelleggel, csak ahogy eszembe jut, említeném meg Ranódy Lászlót, Szemes Mihályt, Gertler Viktort, Bán Frigyest, Bacsó Pétert. Vagy például András Ferencet, akivel izgalmas volt A dögkeselyű kifejezetten amerikai stílusú vágása. A technikát is méltányoló díjakból kiderült, hogy nem is csináltuk rosszul. Dramaturgiailag, technikailag, ritmikailag az egyik legnehezebb feladatot az Elégia és a Szindbád jelentette. Elsősorban az operatőr, Tóth János kezdeményezésére új művészi stílust kellett életre kelteni a vágóasztalon. Szeretem az ilyen vállalkozásokat. Már az Emberek a havason idején is a művészi újító kedv inspirált bennünket. Értelmetlen tovább keresgélnem a számomra kedves művek között, valójában nem szeretek emlékezni. Mindig az érdekel, amin éppen dolgozom. Most Bacsó Péter: Hány az óra, Vekker árja és Sára Sándor több részes filmje, a Bábolna foglalkoztat. — A rengeteg filmgyári teendő mellett mikor van ideje a szoborfaragáshoz? — Nekem létszükséglet a szobrászat. De munkásságomnak ez a számomra igazibb fele csak nagyon nehezen kezdődhetett meg. Sokára jutottam műteremhez, az újrakezdéshez rengeteg energia kellett. Úgy jártam, mint az az atléta, aki éveket kihagy az edzésből, és utána újra versenybe kell állnia. De szerencsére most már hosszú évtizedek óta dolgozhatom a Lehel úti műtermemben. Útkeresésemben végig arra törekedtem, hogy a saját formavilágom jelenjen meg a szobraimban. Függetlenségemért persze nagy árat kellett fizetnem, hisz kimaradtam a konkrét megbízások energiát mozgósító, fejlődést elősegítő kényszeréből. Nem halmoztak el megbízásokkal, de a lovaimat sem fogták ki kocsim elől. A Művelődésügyi Minisztérium megbízásából egy Ady témájú szobromat kivéve szinte csak a filmgyárnak készítettem megrendelésre portrékat. Ranódy László, Szász Péter, Keleti Márton, Homoki Nagy István, Gertler Viktor rendezőkről, valamint Hegyi Barnabás operatőrről és Pán József díszlettervezőről. A Homoki Nagy-szobrom megszületéséről egyébként most készít portréfilmet Lakatos Iván, betekintést nyújtva a filmvágás bonyolult munkájába is. Barna Márta