Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 1. szám
— A Művelődési Közlönyben olvastuk: „A Kulturális Alap vagy más szerv által folyósított támogatást a színház átcsoportosított (átvett)pénzösszegként számolja el. A kapott támogatás rendeltetésének megfelelően az esetleges bevételi kiesés fedezésére vagy a kiadási előirányzat felemelésére fordítható.” Mire jó ez a rendelkezés? — A Kulturális Alapot a minisztérium irányítja — válaszol Drecin József művelődési minisztériumi államtitkár. — Szakmai csoportjai számára — színház, film, könyvkiadás stb. — bizonyos összegeket különítünk el. Vannak központi eszközök, amelyeket előre nem osztanak fel a kulturális tevékenységek között. A kettő együtt tekintélyes összeg: összesen százmillió fölött van egy évben. A színházak elvben két helyről is kaphatnak támogatást bizonyos produkciókra: a szakmai kulturális alapból és a központi kulturális alap pénzéből. Többnyire az előbbiből. Szakértő, szakmai csoport dönti el, hogy ki kapja. A támogatást a színház vezetősége igényelheti. Ez a rendszer ugyanis a színház egyéni költségvetésében külső forrás. A rendelkezés pedig arról szól, hogy ezt a „külső forrást” át lehet csoportosítani. Technikai kérdés csupán: az előírás szerint a színházak átvett pénzösszegnek számolják el a támogatást, amely egyébként magától értetődően az egész színházi gazdálkodás részét képezi. — A színházaknak ezek szerint érdeke, hogy időnként műsorra tűzzenek „támogatásra szoruló” — művészileg igényesebb, értékesebb, de kevesebb nézőt vonzó — darabot, hogy elvigyék a pénzt? — Ha nagyobb volna a keret, talán így is lehetne fogalmazni. Mivel az öszszeg kicsi, a színházak eleve nem fejleszthetnek ki ilyen magatartást. Például a jól menő színháznak általában nem adunk támogatást. A rászorultságot is figyelembe vesszük. Elismerem, hogy ez nem éppen elvi, de gyakorlatilag fontos szempont. A Madách Színházban például a Macskák című előadás jó „üzlet” is, a színház nem szorul támogatásra még magas kulturális értékek esetén sem. Vagyis, az értékes produkció önmagában nem automatikus feltétel. — Ha jól értem, sok bukást kell a színháznak „felmutatni”, hogy a támogatást kiérdemelje. — Ez talán így túlzás, tudniillik a bukás nem érdem sem erkölcsi, sem anyagi vonatkozásban. A nagyon ráfizetéses színház csak azért, mert rosszul dolgozott, nem számíthat támogatásra. — Azért mégis kap. — No igen, de nem konzekvenciák nélkül. Csődbe a szó igazi értelmében valóban nem megy színház, mert beavatkozás történik. Szerencsére, az ilyen szélsőséges eset ritka. Ha a színház műsorát, kevésbé népszerű, de művészi értékű produkciók alkotják , indokolt esetben újabb, ugyancsak értékes produkcióját természetesen támogatjuk. Az ellentmondás az lehet, hogy meghirdetjük: az összeget az adott produkció kapja, de valójában ezt képtelenség pénzügyileg pontosan lejátszani, mert mint említettem, mérlegelni kell a színház egész pénzügyi helyzetét. Ily módon a pénzgazdálkodásban nem érvényesül tisztán az az elv, hogy csak produkciót támogatunk. Az a színház, amelyik jó anyagi helyzetben van, nem szorul támogatásra akkor sem, ha egyébként kultúrpolitikai értékelés szerint kimagasló produkcióra készül. Így miért adjunk? — És miért adjanak olyan színháznak, amelynek olyan pocsék, színvonaltalan a műsora, hogy eddig sem hoztak létre sikeres előadásokat? — A kifejezetten rossz színházról most ne beszéljünk. Ez más problémakör. A tanácsok egyébként — függetlenül bármiféle minisztériumi véleménytől — támogathatják saját színházaikat. Tudnak is adni, ha akarnak, attól függően, hogy viszonyulnak a színházhoz. Vidéken különlegesen érdekes lehetőség ez. Nem is tudom, mennyi öszszeget adnak, hiszen nem a mi színházainkról van szó. — Ez az utóbbi fél mondat mit jelent? — Vannak közvetlenül a központi, a Művelődési Minisztérium irányítása alá tartozó színházak. Többségük azonban tanácsi. Hozzánk az Opera, a Nemzeti Színiház, a Játékszín, a Népszínház és mostantól már a Rock Színház került. — A minisztérium beleszól abba, hogy a tanács kiket „dotál”? — Semmi jogunk nincs erre, legfeljebb szakmai tanácsot adunk. Visszatérek az első kérdésre: amit idézett, az csupán kicsi, kiegészítő részlete egy nagyobb szabályozási rendeletnek, „a színházak és színház jellegű intézmények gazdálkodási és anyagi ösztönzési rendszeréről szóló utasításnak”. Azért volt rá szükség, mert az alaprendelet e vonatkozásban nem volt világos. Mi — ebben a beszélgetésben — már kiszélesítettük a kört, és a támogatásról általában is beszéltünk. A rendszer egyébként nyitott Részint mi adunk, részint a tanács. Bárki adhat, aki akar, vagyis a mecénási rendszerbe bárki beléphet. Fontos azonban tudni, hogy a színházban nem igazi nyereség, hanem úgynevezett „pénzmaradvány” van, mert igazán profitábilis színház még nem létezik Magyarországon. Mindig a saját bevétel és a támogatás adja együtt az elkölthető pénzösszeget. A támogatás általában 40—70 százalékos így aztán, ha az előirányzatokhoz mérten marad pénz az évad végén, nem mondhatjuk, hogy az igazi nyereség. A maradvány ennek ellenére a színházé marad, önmagára, művészeire, dolgozóira (például jutalmakra) fordíthatja. — Ha anyagilag támogatták volna például a Macskák színpadra állítását csak akkor lenne jogos e sikerből, a „nyereségből részt kérni. — Ez a gondolat érdekes, mert ez esetben felvetődik a valódi nyereség esélye — noha nem alkalmaztak még ilyet —, nem elképzelhetetlen, hogy egy produkcióra előleget adnak. Hasonló eset volt már a Nemzeti Színház István a király produkciójára adtünk visszatérítéses támogatást. Ez persze a mi rizikóink volt. Érdekes lenne ha a színházigazgatókkal beszélgetne: vajon ők hogyan értékelik azokat az újításokat, amelyeket az utóbbi években bevezettünk a liberálisabb színházi gazdálkodás érdekében ? A nagy változás ott történt, a merev pénzügyi szabályozás oldásában, amely régen teljesen megkötötte a színházigazgató kezét. . . Az eddigi szabályozás nem tökéletes, fejleszteni fogjuk. Baló Júlia VÁLASZOL. AZ ÁLLAMTITKÁR Fotó: Geszti Anna