Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-07 / 23. szám
A semmi újratermelése Lelkes filmnéző vagyok, a kényesebbek fajtájából Antonioni, Fellini, Jancsó, Huszárik, Bergman, Besson: munkásságuk jelenti számomra a filmművészet eddigi legnagyobb teljesítményét. Mi tagadás, még alegfinnyásabb néző is vágyik egy kis feloldozásra. És máris szembetalálja magát a tömegfilmek mérhetetlen mennyiségével. Elandalítják, megríkatják, félelmet keltenek benne. Jómagam a „könnyű műfajiban” a westerneket imádom. Hogy tömegfilmekkel kapcsolatban is hű maradtam finnyás énemhez, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kommersz filmeket készítő rendezőket két csoportra osztottam.. Az első csoportba tartoznak azok, akik a véres jelenetek, tömény izgalmaik adagolása közben sem feledkeznek meg arról, hogy világunkban két pisztolylövést, esetleg mélyebb emberi problémákat is motiválhatnak, és hitelesen ábrázolják is az emberi konfliktusokat, vele együtt a világot is Mindezt kitűnő profizmussal. Akkor miért a tömegszórakoztatást választották? Valószínű azért, mert e műfaj keretei közt érzik alkotói vénájuk legadekvátabb megnyilvánulását. Ilyen alkotók tartoznak ide: John Ford, Alfred Hitchcock, Sergio Leone. A másik csoportba tartoznak azok, akiknek profizmusuk vagy dilettantizmusuk kimerül az öncélú és hatásvadász képek halmozásában. Komoly problémák akkor jelentkeztek filmnézői praxisomban, amikor a hat mozi-fenegyerek közül néhánynak a munkája megjelent a magyarmozivásznakon. Először azt hittem, hogy nagy művészekkel van dolgom. (Úgy látszik, Cannes-ban is bedőltek nekik annak idején: Coppola Apokalipszise Arany Pálmát nyert!) Gigantikus látvány, magas szintű profizmus,, az embert, a világot érintő kérdésekre való határozott reagálás. Úgy tűnt, mintha Hollywoodiban művészet is lenne. (Kicsit naiv elképzelés volt.) Itt a minthábra kell helyezni a hangsúlyt, mert ebben van „Új Hollywood” lényege. Mit tud és mit csinál Coppola és többi társa? Felső fokon beszéli a filmtörténetben létező összes nyelvet, gyorsan reagál a néző aktuális problémáira. Azt a látszatot kelti, hogy megpróbál korunk ellentmondásaira választ keresni. Törekvéseikben el is jutnak egy pontig, és hogy a néző lássa, hogy nem a levegőibe beszélnek, alkotásukhoz valamilyen, tetszetős köntöst kölcsönöznek a filmtörténetből (például: Coppola Magánbeszélgetése Antonionit idézi, Scorsese Dühöngő bikája a franca újhullám dokumentarista iskoláját). Mikor az előzmények ismeretében a filmektől azt várjuk, hogy hőseik problémáit mélyebben feltárják, akkor a rendezőik itt megállnak, hogy a néző bejöjjön a moziba, és a problémát feloldják valamilyen felszínes, üres és hatásvadász látvánnyal. Coppola Apokalipszisének főhőse magányában az őrületig fokozódó lelki bajaival küszködik. Küldetése közben is megismerjük néhány gondolatát az emberekről, a világról. Mindez azonban csak ürügy a véres naturalizmushoz és ,a helikopteres dzsungeltűzijátékokhoz. A néző mindent megkapott — és semmit. Legnagyobb bűnük éppen az, hogy az esztétikai igazság látszatát keltve újratermelik a Semmit. „Új Holywood”-ban így él tovább a réginek a szelleme. Csak a külső változott, a belső, a lényeg nem. Koltai Tamás egyik cikkében azt írjai, hogy ez a hat filmes hidat akar építeni a művészet és a tömegszórakoztatás közé. Két egymásra acsarkodó tábor között megmaradni nem éppen veszélytelen. Ez csak úgy lehetséges, ha mindkét félnek ugyanazt mondja, vagyis semmit. Coppoláék megpróbálnak megmaradni a két tábor között. A végeredményt már ismerjük. Be kell vallanom, ahányszor a hat rendező közül bármelyiknek a filmjét játsszák a mozik, mindig beülök a vetítésre. Miközben szájtátva bámulom profizmusukat, egy valami nyugtalanít: ez a hat fenegyerek a világ legnagyobb filmművésze lehetne, így csak fölényes mesterségbeli tudással rendelkező nagyiparosok. .Munkáik kétségkívül hatnak a felnövekvő nemzedékekre. Ami a filmalkotók számára is példaadó lehet, az a már többször emlegetett mesterségbeli tudás. A jövő filmalkotóinak meg kell szerezniük ezt is,, és az igazi esztétikai értékek létrehozására kell fordítani.. Haidner Péter írásában még két fontos problémát feszeget: a magyar kritikusok lekicsinylő arisztokratizmusát „Új Hollywood” képviselőivel, és az autonóm műalkotás kérdését. Mint néző, több dolog miatt is kénytelen vagyok kiállni a kritikusok mellett. A legfontosabb a kritikus munkájában, hogy felhívja a közönség figyelmét az igazi művészi értékekre, és kötelessége is az értékeket megóvni. Nyilvánvaló, hogy ha van benne felelősség, akkor álláspontjából nem enged semmiféle felelőtlen hatásvadászatnak, még akkor sem, ha egy Antonioni vagy egy Bergman már elfáradt. Az más kérdés, hogy a hatásvadászat megvalósulását mennyire értékeli. Egyébként én sem értek egyet a Filmvilág kritikusának Spielberg Frigyládajáról alkotott véleményével. Az nem, igaz, hogy kritikusaink nem foglalkoznak kellőképp a fenegyerekek munkáival és a tömegfilmekkel. A Filmkultúra 85/7-es számában terjedelmes cikkek jelentek meg Wisinger István, Mészáros Tamás és Koltai Tamás tollából Hollywood mai urairól. A Filmvilág pedig egy teljes számot szentelt a filmerőszak kérdésének, és nem olyan filmeket boncolgattak, melyek felvehetnék a versenyt Hitchcock Psycho javai. A művek autonómiájával kapcsolatban az a véleményem, hogy a kritikusnak kötelessége az autonóm világot számonkérni egy műalkotáson, még ha kommersz is. Ha egy műből hiányzik az autonómia, akkor megette a fene az égé- E.T. IS A MAGYAR KRITIKUS A beérkezett reagálásokból először olvasóink tévéjeiből közlünk néhányat, helyenként három ponttal jelölve — némi rövidítéssel. A vitát következő számunkban folytatjuk. A Jedi visszatér . .. valóban szuper ...”