Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-06-28 / 26. szám

KÖRFUC­KÚNY DAJKA DAJKÁJA Egy Dajka Margit-nekro­­lógban olvastam: „Shakes­peare és Moliére mindvégig elkerülte ..Nem, a hal­hatatlan angol nem kerül­te el: a Madách Színház ne­vezetes Rómeó és Júlia-elő­­adásában (1953) Dajka Margit játszotta a dajkát, angyali humorral, tenyeres­­talpas parasztasszonynak, aki ha kiment a színről, kulcskötegét csörgette, s közben csucsorítva olyan hangokat hallatott szájával, mint gyerekkorunk fésűje, ha selyempapirosba burkol­tuk, és utána ráfújtunk, hogy muzsikáljon. El lehet ezt felejteni?! Nem a gye­rekkort, nem a fésűt, ha­nem hogy milyen nagy Shakespeare-színésznő is volt Dajka Margit. CINCS ÉS MOLNÁR Bár csupán egy évvel idősebb, két esztendővel ha­marabb érettségizett. Ma­gam még gimnazista vol­tam, ő már színházi hírlap­­íróskodott. Így írta alá cik­keit: ifj. Kőváry György. Emlékszem, a Délibáb nevű hetilapban több interjúval azt firtatta körül: árt-e a színésznek a műveltség. Cincit (mert így becézték) hamarosan megismertem személyesen is, megtudtam róla, hogy a magyar kabaré egyik megalapítójának, a kitűnően író kitűnő szí­nésznek, Kőváry Gyulának a fia. Volt hát honnét hoz­nia a színház-szeretetet meg az íráskészséget. Cinci hosszabb ideje két­nyelvű író, Bécsben él, így szignálja műveit: Georg Kőváry (az ifj. elmaradt, a Györgyből Georg lett, a ve­zetéknév hosszú ő betűje rövidre változott, az á-ról lekopott az ékezet), osztrák illetékesek professzor cím­mel tüntették ki. Ő azon­ban színházi hírlapírósko­­dik is: a Bühne munkatár­sa. Cinci azonkívül ha csak teheti, Budapesten tartóz­kodik. Könyvei közül leg­utóbb a Molnár Ferencről írt kötetét olvastam. (Der Dramatiker Franz Molnár.) Hasznos és pontos áttekin­tése ez a világhírű drámaíró működésének. És minthogy M. F. Bécsben is „honos” volt, a monográfia — ilyen­centrikus. Cinci szereti és tiszteli Molnárt, ám kevéssé sikerült műveiről is meg­írja, hogy — kevéssé si­kerültek. Adatai megbízha­tóak — egy kivétellel. Azt írja ugyanis, hogy Darvas Lili a Vígszínházban ját­szotta el az Olympia Platta­ Ettingennéjét. Nem! Ez az előadás a Madách Színház Sikere volt. KI MIT ÍRT ? Az Akár HI-FI, akár nem című rádióműsor két kü­lönkiadását hallgattam, él­vezetes összeállításokat Sághi István régi lemezgyűj­teményéből. (Sághi István egyébként ifjú színészfejjel az Iglói diákok főszerepét játszotta a hajdani Royal Színházban, Lantos Ica ol­dalán.) Hangulatos két adás volt, Szilvássy Margit és Szabó Miklós, majd Turay Ida és Kalmár Pál vendég­felléptével. Az elsőben a Fekete Péter című Eise­­mann Mihály-operett egyik számát is leforgatták, s mint hogy a lemez címké­jén Somogyi Gyula szere­pelt a darab szövegíró­jaként, így is konferálták. Holott S. Gy. csak a ne­vét adta, igen tisztessége­sen, az 1943-ban saját ne­vével már nem jelentkez­hetett valódi szerzőnek, Zágon Istvánnak. A Fekete Pétert tehát Zágon István írta. A második adásban, régi magyar filmekről szólva, hangzott el: „...a Toprini nász című film, amely Zi­­lahy Lajos azonos című re­gényéből készült." Félreér­tés ! De honnét ered ? Zilahy Lajos Két fogoly című re­gényéből forgattak filmet (1937) a Toprini nász előtt (1939), s minthogy mind a kettő orosz környezetben (is) játszódik, az emlékező összetévesztette őket. A Toprini nász írója: Cser­mely Gyula. TITKOLÓZÁS Ha már esett szó Molnár Ferencről, hadd másoljam ide, amit Márkus László­nak, a kiváló írónak, ren­dezőnek, az Operaház egy­kori igazgatójának egyik színházi bírálatában olvas­tam: „Azt hiszem, Molnár Ferenc mondta, hogy csak a tehetségtelenséget lehet eltitkolni, a tehetséget nem ...” RESPIGHI MUZSIKÁJA Ottorino Respighi, a szá­zad egyik kiemelkedő olasz zeneszerzője száz évvel ez­előtt született. Annak ide­jén, Nádasdy Kálmán ren­dezésében, Oláh Gusztáv díszleteivel óriási sikert aratott nálunk A láng cí­mű operája; a magyar együttes a milánói Scala színpadán is vendégszere­pelt vele. (Gondoljuk csak el: olasz operával a tán legolaszabb operaházban!) Respighi emlékének méltó­képpen áldozott a magyar hanglemezgyártás A láng olasz nyelvű felvételével. Nemrég pedig a rádió mu­tatta be a komponista ná­lunk kevésbé ismert néhány kamaraművét. Ennek a szép estének méltó műsorvezető­je volt Farkas Ferenc, a magyar zeneszerzők nesz­tora, Respighi alkotásainak legjobb ismerője e honban. Farkas professzor, aki fia­tal „vándoréveiben” az olasz mester növendéke volt, ifjúi kedvvel és szen­vedéllyel mondta el a ze­neművekről mindazt, ami szóban elmondható. ZENE ÉS ZENE Egy virtuális Velencében, amilyen A velencei kalmár városa, karneváli mozdula­tok között fölhangzik két másik elképzelt Velencében játszódó színházi mű egy­­egy dallama: a Hoffmann meséi (Offenbach operája) barkarolája és az Egy éj Velencében (ifj. Johann Strauss daljátéka) gondo­ladala, két olasz melódia­­imitáció. Shylock bírósági összeomlásakor pedig, ami­kor kimegy a színről, Bach h-moll miséjének egy rész­letét halljuk... — hogy csak ezt a három zenei vo­natkozását említsem a Nemzeti Színház Shakes­­peare-előadásának. Színház­a színházzal köttetett össze, képzelet a képzelettel, álar­cos jókedv az álarcos jó­kedvvel, s egy megalázott ember tragédiája a legma­­gasabbrendű muzsikában megfogalmazott isteni-em­beri tragédiával. Maga a darab is szól a zenéről, az­­ ötödik felvonásban, Lorenzo szavaival: „Mert minden kemény és konok dühöt / A zene megszelídít egy időre. / Az ember, aki legbelül zenétlen / S nem hat rá édes hangok egyezése, / Az kész az árulásra, taktikára, / S szelleme tompa, mint az éjszaka / S érzelme komor, mint az Erebus. / Meg ne bízz benne. Hallgass a zené­re ...” DE QUSTIBUS... Még egyszer A velencei kalmár, ötven évvel ez­előtt Bárdos Artúr akkori Művész Színháza (a mai Fővárosi Operettszínház színpadán) játszotta Shakes­peare művét, Gellért Lajos­sal Shylock szerepében. Márai Sándor nem sokkal később őszi tárlat címmel színes cikket írt, tizenkét apróságot, mindegyiknek al­címe van, mert minden egy­ség önálló „kis színes”. A tizenegyedik címe: Portia. Márai szövege mindössze ennyi: „Én nem vettem volna feleségül Portiát.” Tolnay Klári és Dajka Margit a Rómeó és Júliában, a Ma­dách Színház színpadán (1953) Fotó: MTI

Next