Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-06 / 36. szám
csöndes és magába zárkózó volt. Akkor már értesülhetett a könyv első hivatalos fogadtatásáról, ezzel kapcsolatban említettük már a Vígszínház társulati ülését. A Ködszurkáló nyomán kihűlt körülötte a világ. Kihűtötték és hűtötte maga is. Ama nyáron az előre sejtett szakadék végképp elmélyült. Nemcsak személyes, hanem hivatalos értelemben is. A kispolgárok sikere már nem lehetett országos ügy. Lapunk korabeli számait átnézve kitűnik, az előadásról nem számoltunk be., A rendszeresen megjelenő könyvismertető rovatunk sem foglalkozott a Ködszurkálóval. Több mint tíz esztendőn át Latinovits évente folyamatosan jelen volt a lapunkban, írásaival, nyilatkozatokban, képriportokban. Ezekben a hónapokban semmi hír felőle; feltűnő az iránta való közömbösség, ami már haláláig így marad. Nemcsak kérlelhetetlen, hanem a színházi állapotokat tekintve vakmerő könyv is a Ködszurkáló. Ahogy személyes együttlétek alkalmával se hallgatta el véleményét, sokszor kegyetlenül és bántó nyíltsággal elmondta gondolatait, úgy tette ezt írásában, színjátszásunk szakmai és etikai állapotáról. Magánemberként nehéz volt tudomásul venni könyörtelenségét. Intézményes és társadalmi méretekben is nagyságot követelt volna, hogy az érintettek — tévedéseitől eltekintve — Latinovits igazságának mélységét belássák. 1973 márciusában a könyv megjelenése eseményt jelentett; szinte órák alatt elfogyott. Bennfentesek arról is tudni véltek, hogy érintettek a személyes szükségletnél nagyobb számban is vásárolták. Nem azért, hogy később aukción nyerészkedjenek a példányokkal . . . Tavasszal már volt ideje, elvállalta, hogy a főiskolás Bari Károly vizsgarendezésében eljátssza Németh László VII. Gergelyét. A Ködszurkáló után Latinovits a főiskolára járt próbálni ?! Személyével látszólag semmi kifogás, de ürügy gyorsan került, hogy a szép vállalkozás megsemmisíttessék. Pedig Molnár Péter már tervezte a játékteret, és Schaár Erzsébet adta volna az anyagot a díszlethez. Indiába is tervezett utazást. Ebben a törekvésében se tekintsük álmodozónak. Ahogyan egy korábbi alkalommal idéztük, a magyar hagyományok mélyére akart hatolni, így az ősi keleti mítoszok is érdekelték. Nem a népművelő színház felszínességében, hanem közösségi-emberi összefüggésekben. A Kispolgárok utolsó előadására elutazott Székesfehérvárra, s hosszan beszélgetett a színház vezetőjével. Bizonyos lett előtte: Veszprémben tovább nem rendezhet. Elbúcsúzott a társulattól. Fehérvárról barátja, Vattay Elemér vitte haza kocsival. Latinovits egész úton csöndben ült és szomorúan hallgatott. De tovább kereste a színházat, kereste az alkalmat, hogy dolgozhasson. Tímár Éva idézi fel, hogy április végén Dunaújvárosban látogatta meg őket. Alonso Alegria Kötélen a Niagara fölött című darabját Szigeti Károly vezetésével Iglódi István és Bujtor István próbálta. Latinovits beleszeretett a darabba, s rendezni kezdte. Két nap szinte megállás nélkül dolgoztak. Szigeti Károly is ült és lenyűgözve figyelte, benéztek a műszakiak, ők is órákon át nézték: Latinovits hogyan fogalmazza képpé a darab gondolatait. Ahogyan például Blondin, az idős artista kézmozdulata Michelangelo képét idézte, amint átadja az erőt fiatalabb társának, Cantónak. Veszprémben megtartásáért még nem csöndesedtek el a kedélyek. Bakodi József, aki akkor a színház pártalapszervezetének szervezőtitkára volt, mondja, hogy Majczen Mária párttitkár milyen küzdelmet vívott Latinovitsért. Színészi státuszt ajánlottak a következő évadra, de rendezőit nem. A korábbi két év rendezői sikere után épp ez a gesztus volt méltatlanul lefokozó. Nincs diplomája — így a hivatalos és álszent magyarázat. De az ő státuszára Paál Istvánt szerették volna szerződtetni. A tehetséges fiatal szegedi rendezőnek is bölcsész képesítése van! — hangzott a viszontérvelés. Majczen Mária tehetetlen dühében — tavasz volt — kiugrott a földszinti igazgatói iroda ablakán. A város és a megye tanácsi és pártvezetői is szerették volna Latinovitsot a városhoz kötni. Nyilvánvaló volt immár: a színház igazgatója magasabb elhatározást képviselt. Ebben az összefüggésben tűnik ki az azóta elhunyt igazgató érthetetlen érvelése, miszerint Latinovits sok volt a színháznak. A szövetség akkori főtitkára szerint Latinovitsnak túlzott megterhelést jelentett a rendezés, tehát a betegségére hivatkozott. Megkérdeztem egykori kollégáit, vezetőket is a vélemény helyességéről: az 1972/73-as évadban semmiféle személyes zavar nem nehezítette a munkát. Harmonikus, egyetértő előadásokat hozott személyes és sikereket. Amire Veszprémben és Budapesten némelyek féltékenyek lettek. Latinovits igazolta: nem papír és pozíció, hanem tehetség és invenció kell a színházteremtéshez. Esztendővel korábban (1972 nyara) színházi helyzetünkről szólva Keresztury Dezső írta: számára Latinovits katalizátor. Pontos és találó fogalmazás. Latinovits kihívása és harca írásban és színházteremtésben pontosan megmutatta, mily törékeny és kevéske, amit elbír a színházi társadalom: könnyebb volt hát őt kitudni, mintsem igazságaival szembenézni. A társulati ülésre Ruttkai Éva vitte kocsival. Latinovits még reménykedett. Ruttkai Éva a Bakony étteremben várt rá. Jó idő múlva megérkezett Latinovits. „Nem kellek nekik” — mondta. Veszprémi munkásságáért Kisfaludy-díjat kapott. A Vegyipari Egyetemi Kar Klubjának fiataljai pedig szavazás nyomán aranygyűrűvel jutalmazták munkásságát. „Nem kellek nekik” keserű tényközléssel mondta. Minap hallhattuk a rádióban Bozó László emlékezését , eltanácsolását követően Latinovits milyen fegyelmezetten dolgozott a Faust felvételén. Aztán egy meggondolatlan éjszakai autózás alkalmával baleset következett, eltört a karja. Tímár Éva említi: azon a nyáron együtt nyaraltak a Balatonon. Vihar közelgett, s Latinovits nyugtalankodott. Vitorlással öccsét várta a túlpartról. Nem érkezett. Latinovits a partra sietett, nem sokkal később segélykérő kiáltásokat hallottak. Meglátták, hogy egy csónakban Latinovits befele sodródik. Nyugtalan volt, nem törődött a kartöréssel, azzal sem, hogy így nem tud evezni, nem a tarajosodó hullámokkal, ladikba ült, hogy testvére elé evezzen. Hogy jobban lássa a messzeséget, a túlsó partot. Igyekeztek volna őt menteni, de a víz egyre hevesebben hullámzott, s csónakkal már nem tudták utolérni. Végül a zánkai gyermekváros éppen arra haladó hajója mentette ki. Latinovits ebben a magánemberi nyugtalanságában se volt más, mint a Ködszurkáló írójaként, írta, ahogy vitte a belső parancs, mert messzire nézett, s messzire akart láttatni is. Ezért is fájdalmas, hogy színpadon nem élhette meg VII. Gergely drámáját, mert személyesen mondhatta volna: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot. Ezért halok meg száműzetésben.” Ablonczy László (Folytatjuk) Utazás a koponyám körül (Pécsi Sándorral és Ruttkai Évával). Rendező: Révész György (Fotó: B. Müller Magda) Részlet Melocro Miklós Ady oltárából (Fotó: Páti Nagy Bence) 19