Film Színház Muzsika, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-25 / 17. szám
Győrffy László: Találkoztam Szende Bessyvel MONOLÓGOK ZÁRÓJELEKKEL A vidéki városok az évtizedek alatt ide-oda szerződő vidéki színész számára hasonlóak. Csak a templomok, fasorok, olykor zegzugos utcák emlékképeiben különböznek. És a játszott szerepek sikereiben vagy bukásaiban, a társakkal vállalt közös életsorsban. Én kétszer találkoztam egy várossal. 1957-ben hazatérve külföldről vizsgálati fogságban és 1972—76 között, mint diplomás színész. Főszerepet játszottam, a sors némi rekompenzációjaként, hogy könnyebb legyen felidézni magamban a tizenöt évvel korábbi időszakot. A város neve: Győr. Itt ismerkedtem meg Szende Bessyvel és Solti Berci bátyánkkal. Nekem úgy tűnt fel: Philemon és Baucishoz hasonló életű emberpárral. Szende Bessy azóta egyedül maradt földi létében. De akkor idősebb vidéki színészházaspárként, tehetségük, emberi szeretetük, segítőkészségük fényét sugározták a színházi zsivajerdőbe, pletykabozótosba. Csak a próbák és esti előadások fénysorompójában pátyolgatták a szerepben botladozó fiatalokat, ha rászorultak — s ha megérdemelték. Szende Bessy ma változatlanul játszik, utazik — túllépve a nyugdíjkorhatárt — Győr és Budapest között. Csupán egy-egy pillanatra enged szálfaegyenes, nagyasszonyos tartásából, szökik a szemébe néhány könnycsepp. Ha színészi rémálmokról beszélünk, mindannyiunkkal előfordult már: belépünk a színpadra és elfelejtjük a szöveget, vagy nem tudjuk, mit kell játszani, esetleg egyszerűen nem jön ki hang a torkunkon. Csupán tátogunk, velünk szemben pedig ott a közönség és .. . szorongásból riadunk. Szende Bessynek ezeken kívül más álma is van. — Ez az álom nem mindig konkrét. De leginkább arra a helyzetre hasonlít, mint mikor együtt voltunk Bercivel Debrecenben, és a Tanítónőben játszottunk. Ő az öreg Nagyot, én a tanítónőt, Tóth Flórát. Az előadás debreceni első éveinkben volt, ahol az utolsó előtti előadáson is instrukciót adott Berci. Pedig mindketten tudtuk, holnap játsszuk utoljára. Egyébként rengeteget jelentett, hogy ő volt a férjem, és én tudom, mi a különbség, ha civil partnere van valakinek. Egy civillel, akármennyire is kulturált, nem lehet színházi dolgokról beszélni. Mintha valaki az atomfizikáról akarna velem társalogni. Én meghallgatom, de hozzászólni nem tudok. Bercivel mindent megbeszéltünk, őszintén. Mert ki mondja meg az embernek az igazat, ha nem az, akivel együtt él? A színész impulzusokat akar adni és kapni. Létezni csak ilyen cirkulációban tud. A magány a színésznek akár az akasztófája lehet. Persze az életben minden párkapcsolatban vigyázni kell. Ha az egyik sikeresebb a pályán, mint a másik, akkor emberségesen kell együttélniök. Bizonyos fokig Berci és közöttem is így volt. Rogyásig filmezett, tévézett. Akit érdemesnek talált a pályán, azért mindent megtett — szólt érdekében ennek, annak. Kivéve engem. Ezt egyszerűen etikátlannak tartottuk mind a ketten. Soha nem is hívtak a filmgyárba, a televízióba. A győri színházban többször felterjesztettek Érdemes művésznek. Berci tagja volt a művészeti tanácsnak. Érdekemben egyszer sem szólt egy szót sem. Nem is kaptam meg a címet. Benne olyan erős volt az etikai érzék, hogy az nemegyszer káromra volt. De én ezt boldogan elfogadtam. A mi életünkben másról volt szó, ami a pályán való előrehaladást illeti. (A morális kérdések minden ember és minden szakma, az egész társadalom számára alapfontosságúak. Elvetésük vagy csoportérdekek javára fordításuk nemcsak az emberek szívében és agyában pusztít. Lezülleszti a szakmát, tönkreteszi a szívvel-lélekkel munkálkodók életét. A morális kérdések állandó vibrálása nélkülözhetetlen oxigénje a művészeti hivatásoknak. Ezt a tápláló atmoszférát biztosítják a színházi emberség idős mesterei. Tapasztalatuk, segítőkészségük gyökérzete tartja meg nemzeti színjátszásunk koronáját. Vajon a színészmesterség generációinak egymásba kapaszkodó gyökérzete is veszélyben van?) — Tizenöt éves koromban jelentkeztem a Színművészeti Akadémiára. Felvettek, elvégeztem, leszerződtem a Magyar és Andrássy Színházakhoz. 1941-ben ezek összetartoztak. Na, de az Akadémia! Én nem szeretem a generációs kérdéseket. Mert van ilyen ember és van olyan, mindegy hány éves. De mi az Akadémián más felkészítést kaptunk, mint manapság szokás. Nem arra oktattak, hogyan lehet minél hamarabb, minél több pénzt keresni. Inkább arra, miként kell lassan szívósan építeni a pályánkat. Olyanok tanítottak, mint Ódry Árpád, akire ma sem tudok meghatottság nélkül gondolni. Egyszer felküldött a színpadra, már nem tudom, milyen verssel. Amikor befejeztem, elmosolyodott az orra alatt. Rám nézett a nefelejcskék szemével. Halkan annyit mondott: „Hm, hm, nyiladozik a kedélye”. Ettől úgy éreztem, szárnyakat kapok, ez többet jelentett, mint egy Kossuth-díj. Olyan iskolát kaptunk, anélkül, hogy különösebben tanítottak volna, csupán a magatartásukkal, amit nekünk az évek múlásával kötelességünk volt továbbadni. Később ugyanezt láttam a Magyar Színházban, ahol Bilicsi Tivadar, Páger, Törzs Jenő, Lázár Mária, Sennyei Vera játszott. És ugyanezt éreztem a kolozsvári Nemzeti Színháznál, ahol 1941-től gyönyörű három évet töltöttem. Aztán őrizhettem magamban a tüzet, amit kaptam. Alkalmi szerződéseim voltak színészként mint kultúrautósnak a vidéki Népszórakoztató Vállalatnál. 1952-ben leszerződtem Téri öcsihez. Ő olyan légkört tudott teremteni, hogy azóta sem volt szerencsém ilyennel találkozni. Ott volt Simor Erzsi, Soós Imre, Mensáros, Békés Rita. Ott ismerkedtem meg Bercivel is. Közösen drukkoltunk egymás produkciójáért, a prózisták az operistákért és viszont. Mindent közösen megbeszéltünk. Voltak vad viták, de elfogadtuk egymás kritikáját, és ebből mindig jó született. Emlékszem egy jellegzetes Téri-gesztusra. Akkor divatban voltak a vándorzászlók. Rájuk írták a darab címét és az illető színész nevét. Téri összehívta a társulatot: „no, kérem, most kinek adjuk a zászlót?” A társulat két nevet mondott. Mire ő: „érdekes, nálam is ez a kettő van felírva”. Szóval együtt lüktetett a társulat Lendvai Feri, Vámos Laci rendezőkkel. Csodálatos, hogy mik történtek ott. Nem volt tévé, nem kellett Pestre mászkálni, pénzt keresni. Igaz, a közönség is ki volt éhezve a kultúrára. Ma másfelé terelődtek az ország gondjai. Például a gazdasági életre. És ebbe, úgy látszik, még nem fér bele a színház, amely az emberek érzelmi életében a perifériára szorult. Azt hiszem, az is baj, hogy lerángatták a színészeket arról a — jó értelemben vett — művészi piedesztálról, ahová felnéztek rájuk a „civilek". Pedig az emberek egy jó előadás után talán más kedvvel dolgoznak másnap. Úgy látszik, néhány kivételtől eltekintve, hogy nem éri meg a nagy áldozatot az a fajta számkivetettség, amit ma jelent vidéki színésznek lenni. Az elmúlt másfél évtized alatt többnyire még az árnyéka is eltűnt azoknak a nagy, hangulatos vidéki társulatoknak, melyek megbecsült emberré tették tagjaikat. Én mégis hiszek abban, nemcsak nekünk van szükségünk arra, amit csinálunk. Azoknak is, akiknek csináljuk, a nézőknek. A nézők és a hivatalok akkor jönnének rá, mennyire nem lehet e nélkül élni, ha megszűnne a vidéki színészet. Szende Bessy a Téli zsoltár előadásán