Film Színház Muzsika, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-05-09 / 19. szám

ITTHON PARÁDÉS VENDÉGJÁTÉK-SOROZAT A Budapesti Katona József Színházban május 11-én Állva eltemetve című előadásával vendégszerepel a helsinki Komn Színház társulata. Május 16-án és 17-én délután 6-kor és este 9-kor a kapos­vári Csiky Gergely Színház mutatja be Ionesco egyfelvonáso­­sait: a Különórát és A kopasz énekesnőt. Május 18-án Elvire Jouvet 40 címmel a párizsi Comédie- Française, a strasbourgi Nemzeti Színház és a Pandora Együt­tes közös produkcióját láthatja a Katona József Színház kö­zönsége este 7-kor és fél 10-kor. OPERASZERTE ÜZENET A TÁNCMŰVÉSZET VILÁGNAPJÁN (1987. április 29.) Rohanó huszadik századunk végéről visszatekintve hosszú az út a múltba, a tánc forrásaihoz. Az út vége pedig szinte láthatatlan, mert az írott történelem előtti idők mélységeibe rejtőzik. Onnan haladva napjainkig a kép valamennyire fel­tisztul. Barlangrajzok, vázaképek, domborművek, falfestmé­nyek és mozaikok - ókori eposzok, drámarészletek, versek ad­nak hírt a régvolt táncokról. Az ikonográfiából, vagy az iroda­lom szövevényei mögül felsejlő képek vallási ünnepekről, ter­­mékenységvarázslásról, a fegyverforgatást gyakorló mozdula­tokról, vagy a mitológiát megjelenítő táncelemekről tanúskod­nak. A tánc útja - természetesen sok-sok áttétellel — egyenesen tart az előadásszerű színházi forma felé. Napjainkban pedig a huszadik század emberének már nemcsak egy színházi él­mény, hanem az önkifejezés eszköze lett bálteremben, disz­kóban, vagy a falusi-városi táncházakban egyaránt. A tánc napjainkban földrészeket köt össze. Ha valahol Dél- Amerikában lábra kap egy új mozgásforma - ha az jó -, holnap az egész világ táncolja. Bolgár, görög, magyar tánc­klubok alakulnak szerte a világban. Egy jelentősebb tánc­alkotó koreográfus műveit a színházba járók százezrei ismer­hetik meg. A film, a tévé milliókkal láttat jelentős műveket. A koreográfus nyelvi határok nélkül mondhatja el véleményét a világ dolgairól, vagy üzenheti gondolatait az egész világ­nak. Nekünk magyaroknak a mozgás nemzetközi kifejezési esz­köze különösen fontos. A magyar táncművészeknek kultúránk megismertetéséért, gondolataink közvetítéséért szép küldetés­szerű feladat jut. A táncművészet világnapján gondolkozzunk el mindnyájan erről a küldetésről, táncosok, koreográfusok, tisztelt közönsé­günk és mindazok, akik sokat tehetnek ezért a műfajért. Novák Ferenc a Magyar Táncművészek Szövetségének főtitkára A Magyar Állami Operaház együttese május 2-án A sze­­villai borbély című Rossini­­operával vett részt a szegedi operai seregszemlén.­­ Az Operaház a Német Szövetsé­gi Köztársaságban vendégsze­repel: Wiesbadenben május 8-án és 9-én a Don Giovannit, 10-én és 11 -én a Sylviát mutat­ják be. A Sylviával ismerked­­hetik meg Ludwigshafen kö­zönsége is 13-án és 14-én. A következő állomás Hamburg: 17-én A tűzmadár, a Változa­tok egy gyermekdalra és a Le sacre du printemps szere­pel műsoron. Végül Dortmund­­ban, a Magyar Napok ren­dezvényeinek keretében 20-án, 21-én és 22-én a Sylviát adják elő.­­ Május 9-én Ma­rija Gulegina szovjet szop­rán énekli Az álarcosbál Ame­­liáját az Erkel Színházban. 9 A Litván Állami Operaház tagja, Jevgenyij Vasziljevszkij mutatkozik be Escamillóként az Erkel Színház Carmen-elő­­adásában 12-én és 15-én.­­ Új énekes beállások: május 9-én Farkas Katalin lesz Az álarcosbál Oscarja (koráb­ban, beugrásként, már éne­kelte). 13-án a Don Carlos új szereplői: Csurja Tamás (Posa), Jász Klári (Eboli), Berczelly István (Főinkvizitor), Bárány Paál László (Egy szer­zetes). 22 A SZÍNHÁZNAK GYÓGYÍTANI KELLENE (Vidéken játszó színészeink alakításainak híte olykor mél­tatlanul lassan érkezik föl a fővárosba. Pedig Handke Kas­par című darabjának fősze­replője, Bánky Gábor (ké­pünkön) Pécsett sokoldalú művészi tevékenységével már jó ideje figyelemre érdemes.) — Hatodszorra vettek föl a főiskolára. Közben dolgoztam bábszínházban, segédszínész­­ként Békéscsabán, majd a Nemzeti Színház stúdiósa lettem, mellette dolgoztam. Végtelenül hasznos időszak volt. Erkölcsi tartásom innen ered. Amikor a Lear király előadásán bementem egy alabárddal, s Kossuth-díjas színészek mellett lehettem a színpadon. Én minden szí­nészt kivezényelnék pályája elején statisztálni, hogy meg­ismerje az alapvető fegyel­met; azt, hogy mikor, mire, kire kell figyelni, más szóval, hogy megtanulja az aláza­tot. — A főiskolán nem érez­tem jól magam. Tudom, szak­mailag kiváló intézmény, de én a magam hitéből, egyéni­ségéből vesztettem a főisko­lán. Úgy éreztem, azt akarják látni tőlem, ahogyan a ma­gyar színpadon szokásos ját­szani, de az egésznek hozzám vajmi kevés köze van. Azért döntöttem úgy: a főiskola ideje alatt nem megyek ki szakmai gyakorlatra, inkább rendezőszakos hallgatók vizs­gadarabjaiban működtem közre. A főiskola arra volt jó, hogy megtanultam napi ti­zenhat-tizennyolc órát dolgoz­ni. Ezt itt Pécsett tudtam ka­matoztatni: rengeteg zenés darabban, operettben, musi­calben, vígjátékban léptem fel, holott korántsem vagyok énekes színész. De szívesen tettem. — öt-hat éve, amikor kezd­tem a pályát, nagy lelkese­déssel vágtam bele minden­be. Akármi, csak színpadon lehessek. Boldoggá tett, hogy nyolc-tíz premierem volt egy évadban. Ma már jobban szeretek kevesebbet, de tar­talmasabban dolgozni, olyan szerzők darabjaiban játszani, akik kicsit másképp látják a világot. E darabok általában nem telt házakkal mennek, mégis ezek jelentik számom­ra az igazán értékes előadá­sokat. Mint színészt szembe­sítenek valamivel, olyan prob­lémával, amelyet a saját éle­temben meg kell oldanom. Mivel nekem is komoly lec­két adnak e művek, erkölcsi állapotomat befolyásolják elég intenzíven, gondolom, a közönségre is így hatnak. Ezért érzem gyönyörű felada­toknak, bár olykor hálátlanok. Ilyenek Radicskov Zűrzavar, Bond Kinn vagyunk a vízből, Poljakoff A természet lágy ölén, vagy a közelmúltban Handke Kasparja. Életem nagy szerencséjének tartom, hogy megkaptam Kaspart, ör­dögi szerep, a szó szellemi és fizikai értelmében is. Mu­latságos ellentmondás, hogy akkor érzem úgy, hogy szere­tem játszani a darabot, ami­kor nem játszom. Mert nem egészséges az az ember, aki szeret a színpadon megdö­gölni, márpedig ebben a da­rabban azt kell. - Hat éve színészmestersé­get tanítok a Bóbita Bábszín­ház stúdiójában és a pécsi Művészeti Szakközépiskolá­ban. Volt tanítványaim meg­keresték vezetőjüket és kér­ték, hogy rendezhessek ná­luk. Az ő ötletük volt. Ami­kor Csukás István Ágacska című darabját rendeztem, megkérdezték, jövőre mit ren­dezek. Tréfálkozva feleltem, azt már én is fogom írni. A viccből valóság lett, írtam a gyerekeknek egy mesedrámát. E játék félig élő, félig báb­színház, és a gyerekek ken­dőzetlen, mindennapi valósá­gáról szól: konfliktusaikról, a betegségről, a halálról, a vá­lásról, a szeretethiányról. Hap­py end nélküli darab, amely érdekes módon nem a gye­rekekben idézett elő zavart, hanem a pedagógusokban. Alapvető baj a felnőtt és a gyerekszínháznál egyaránt, hogy az értelmes, fájó, de gyó­gyító színház helyett valami­féle rózsaszín füllel díszített habostortát kívánnak a szín­padra. A nézők nagy része elutasítja magától azt, ami fájóan az ő életét érinti. Hi­tem szerint a színháznak gyó­gyítani kellene, de úgy, mint a sebésznek: késsel. És itt­­ nincs fájdalomcsillapító! (Fo­tó: Tér István) (Jálics)

Next