Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-04 / 27. szám

EK­OWNOK­ A frakkos, farmeres Hamlet, civil Bob-herceg, s meztelenséget is bő­ven felvonultató Csárdáskirálynő, de még a cowboyszerelésbe bújtatott Hét szamuráj sem tudta elriasztani a véleményt is formálni tudó nézőt annak megfogalmazásától, hogy amit színpadjainkon, vagy éppen a tv-ben lát, nem elégíti ki, illetve, hogy egy­némely produkció hellyel-közzel, egynémely vonatkozásában, ellenér­zést vált ki belőle.­­ Pontosabban, amikor már magával ragadja a já­ték, beleéli magát a művészileg jól előkészített drámai szituációba, vá­ratlanul olyasmi ötlik szemébe, ami egy csapásra tönkreteszi benne a nehezen kialakult, de már mégiscsak meglevő ráhangoltságot. „Hol volt akkor még ilyen cigaretta!?” — mondja mellettem társaságának egy joviális kövér úr az előcsarnokban — //ílászló és hosszan fejtegeti, hogy az a szín­padi fogyó kellékként bizonyára pénzügyi terhet is jelentő, hosszú, barna bőrű amerikai cigaretta tiszta abszurdum a darabban. — És igaza van. A két világháború között ke­letkezett, s azt a világot tükröző da­rabban tényleg nem lehet ilyen ci­garettát szívni, még egy „illatos Hercegovina” helyettesítőjeként sem. Valami megmagyarázhatatlan fi­gyelmetlenség, vagy éppen itt, eb­ben a pillanatban megbocsáthatat­lan felületesség munkál az egész gondosan kidolgozott illúziókeltés ellen, aminek kioperálására már nem jutott energia. De ha a min­denre kiterjedő rendezői, díszlet- és kosztümtervezői precizitás szemszö­géből nézzük — akkor is óvatlan­­ság. Apró funkciójú esemény a szín­padon, de erős effektus a nézőtéren, mert azonnal felfedezhető hiba, le­leplezhető becsapás, elkerülhető gon­datlanság. Ezen a színpadon ugyan­is az ugyancsak fogyó Péterünk a király rábeszélő biztatására így szólna: Hagyj békén, komám, te sem vagy a magyar király, én sem Agár­di Péter, mit keres itt ez a böhöm nagy ócska könyv, hogy szakad le vele a karom. — Különben is, ha te lennél a király, én meg valóban a te fekete sereged jeles leventéje, ak­kor ez a kötet itt ugyancsak új len­ne, és nem lenne ilyen fenemód egér- vagy macskaszagú. Gyöngyösi Gábor, Czakó Gábor KÉT MAGYAR RÉMMESE A KULISSZA TITKA Egyszer egy zsenge tévérendező éppen a tűz közelében szárítgatta a tojáshéjat a fenekén, midőn a főgyártásveze­tő mutatóujja utolsó ízével magához vntette. — Hé Pityukám, nem ugrabugrálnál ide? Hogy Pityu ne ugrabugrált volna? Ugrabugrált ő, sőt laposkúszott és békaügetett volna, hiszen csak a vak nem látta, hogy ehelyt csoda készülődik. A többi rendező esz­tendőkig rendezi a monoszkópot, vagy ha megszalad, az időjárásjelentést, neki meg egyből meghal a Nagy Szí­nész. Mert hála Istennek, az történt. A cég évekig gyűjtötte az erőt a Nagy Színész jutalom játékára, beszerezte az engedélyt, egyeztette a többi nagy színész ráérő idejét, elkészítette a kulisszákat, és most puff! Az öreg nem bír­ta kivárni. Ez végül is az ő dolga, hanem ott állt a díszlet két és fél millióért; empire lakosztály, kiadni nem lehet, és két hét múlva kell a műterem a japán—dán koproduk­ciónak. — Világos, Pityukám? Pityukénak ne lett volna világos? Rendezőnek volt ő zsenge, nem tévésnek, tudta ő, hogyan készül a tévédráma. Virradatkor hozta a forgatókönyvet három színészre, és tíz nap múlva szalagra vette a darabot. Az előfizetők ugyanúgy megnézték, mintha a Nagy Színész jutalomjáté­kát látták volna. TELJES ÉLET Volt egyszer egy szegény asszonynak három fia. Ami­kor a legidősebb elérte a kort, féltarisznyáit, és indult szerencsét próbálni a filmgyárba. Találkozott a félfejű sár­kánnyal. A sárkány kért tőle pogácsát. A legény nem adott, lett is belőle fővilágosító. Elindult a középső is. Ő is talál­kozott a sárkánnyal, ő se adott neki pogácsát, menten csapókezelővé változott. A legkisebb fiú megosztotta hamubasült pogácsáját és kültelki hazájából hozott novelláit a sárkánnyal. — Jó tett helyébe jót várj! — mondta a sárkány, és úgy kirúgta a gyereket a filmgyárból, hogy amikor leesett, nyakig süllyedt a parkoló flaszterjába. Kikászálódott va­lahogy,és beállt sofőrnek. — Hálás vagyok neki — mesélgeti olykor a fiú a sörbár kemencepadkáján. — Aranyos feleségem van, szép gyere­kem, házam, nyugalmam. Néha még eszembe jut egy-egy filmnovella-téma, de nem írom meg. Se kedvem, se erőm. Mire becsülettel meglopom a napi párszáz forintomat, jó, ha a sörösüveget föl bírom emelni. Hiába, akárki akármit mond, a lopás is teljes embert kíván. A pincér ilyenkortájt kapcsolja be a videót. A filmen pucér dán és bantu lányok pucér kalózokkal csűrdöngölőt járnak. Ropják, ropják, amíg el nem unják. 15

Next