Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-31 / 44. szám

SZÍNÉSZSZÍV A SZOMSZÉDOKBAN • A televízió műsorában kéthetenként sorra kerülő folytatásos teleregényről, a Szomszédokról nem kriti­kát írunk. Azt „nyomozzuk”, hogyan érzi és látja benne a maga hosszú távú alkotó szerepét a Színész. István: Zenthe Ferenc Mindegyik színész, aki a Szomszédokban játszik, örül a népszerűségnek, amit ez a sorozat szerez ne­ki. Zenthe Ferenc azonban joggal mondhatja el, hogy ő a már megszerzett nép­szerűségét hozta be a Szom­szédokba. Hol van olyan magyar tévénéző, öttől százéves korig, akinek be kéne mutatni Eke Mátét, azaz a Tenkes kapitányát? Ez a sorozat nem öregszik. Aminthogy hősi címsze­replője, Zenthe Ferenc sem. — Pedig tudod, hány éves voltam, amikor Tenkes ka­pitányaként a nyeregbe pattantam? Még mielőtt gyors fej­számolásom végére jutnék, maga adja meg a választ. — Negyvenhárom. — De te akkor már rég eljegyezted magad a kuruc virtussal. — Rég? Akkor harminc­három voltam. Szegényle­gényként kezdtem a film­színészi pályafutásomat a Rákóczi hadnagyában. — Oly vitézül és vidá­man harcoltál ebben a nagy sikerű kalandos, romanti­kus filmben, hogy minden néző azonnal a szívébe zárt. — Pedig, ha Fekete Mis­ka szerepét, amit a Rákóczi hadnagyában játszottam, Molnár Tibor nem adja vissza valami okiból Bán Frigyes rendezőnek, a jó ég tudja, lett volna-e belőlem filmszínész. — A fő az, hogy lett. S ha jól emlékszem, akkor­tájt szerződtetett tagjának, hatévi vidéki színházi múlt után, a Madách Színház, ahonnan többé el sem jöt­tél. — De azért nem feled­kezhetett­ meg arról, hogy a film népszerűsítő hatása engem a színpadra is elkí­sért. A második film, amelyben játszottam, a 2X2 néha 5 volt. Kedves, repdeső, zenés vígjáték. S amikor beléptem a színre, például Gorkij Nyaralók című drámájában, máris taps fogadott. A 2X2 .. .­­nek köszönhettem. Meg a következő filmjeimnek. — Ha most belekezde­nék, hány színpadi alakítá­soddal érdemelted ki a kö­zönség tapsait, sokára ér­nék a végére. Térjünk visz­­sza inkább a televízióhoz. A Tenkest hamarosan újabb sorozatok követték. — Igen, s ezek is Fejér Tamás rendező nevéhez fű­ződnek. A Princ, a katona, a Tüskevár... A hatvanas években megtörtént, hogy egyidejűleg két sorozat is ment a tévében, amelyek­ben főszerepem volt. — Sorozatspecialistának érzed magad? — A sorozatok többszö­rösen kibővítik a színész életét. Mégsem érezném tel­jesnek az életemet, ha csak sorozatokban játszhatnék. Hiszen akkor hogyan tehet­te volna fel filmszínészi pá­lyámra a koronát — hiszem, nem csak az én megítélésem szerint — a Jób lázadása? S részesülhetnék-e oly gyö­nyörű televíziós feladatban, mint most? Tamási Áron műveiből, Bohák György rendezésében, készül a Gyökér és vadvirág, abban játszom. — Szilárd meggyőződé­sem mindamellett, hogy a Szomszédokból ki sem ma­radhattál volna. — Egy aktív nyugdíjas színész, amilyen én vagyok, keresve sem találhat magá­nak lelkesítőbb elfoglaltsá­got, mint hogy a munkájá­val egy országnak példát mutasson: egy aktív nyug­díjast nem lehet leírni. Rá­adásul engem ez az elfog­laltság személyesen kere­sett meg. — Hogyan? — Jött szembe velem Horváth Ádám a folyosón, s megkérdezte, nem volna-e kedvem hozzá. Volt. Azt senki sem mondhatja el ró­lam, hogy világéletemben egy Oblomov lettem volna, de ritkán éreztem nagyobb kedvet szerephez, mint hogy öregedő éveimben magam adjak életkedvet, életmodellt, ha úgy tetszik, életet embertársaim örege­dő éveinek. Takács István­nal azonnal megbarátkoz­tam, hiszen nagyjából olyan, mint én. — Testben-lélekben fel­tétlenül. De azért nem mindenben tudna követni. Meglepetést látok tükrö­ződni az arcodon. Én még ennél is jobban meglepőd­tem, valósággal elállt sze­­memszám, amikor betes­sékeltél ide, imponálóan szép zuglói lakásod nagy szalonjába. Itt áll a kellős közepén októberben ez a mennyezetig érő, gazdagon feldíszített, hatalmas kará­csonyfa ... Amikor meglát­tam, azt hittem, álmodom. — Még nem volt időnk a fiammal leszedni. — Most már nem is na­gyon érdemes. Közeleg a karácsony. — Meg, tudod, szeretem én ezt a meghitt, békessé­­ges hangulatot. A fenyőil­latot. Nehezen válok meg tőle. Látod, milyen egysze­rű egész évben karácsonyt varázsolni magunk köré ebben a zaklatott világban? — Engem ez a fenyő itt a szobádban a te örökzöld pályafutásodra emlékeztet. A Tenkes kapitánya, a Sza­bó család huszonöt-harminc éve kíséri az életed. Gon­dolod, hogy a Szomszédok is megéri ezt a „matuzsále­mi" kort? — Rajtam nem fog múlni. — Van a színésznek be­leszólása a filmben a dol­gok menetébe? — Ha van beleszólniva­­lónk, meghallgatják. De közvetve is érvényesül a szavunk, bizonyos esetek­ben. A múltkor Komlós Ju­ci, aki Lenkét, az én drága, hűséges feleségemet játssza a Szomszédokban, panasz­­ Fotó: Horváth Veronika kotlott Horváth Ádámnak, hogy a lakásunkban, már­mint a Takácsék lakásában, kényelmetlenek a fotelek. Nem tud bennük ülni, meg­fájdul a dereka. Percig sem töprengett a rende­zőnk. Rávágta: — Kicserél­jük! Na jó, de hogyan lehet az egyik folytatásról, a má­sikra kicserélni Takácsék lakberendezését? Fel fog tűnni a nézőknek. Mivel magyarázzuk? Azt mondja erre Ádám: — Csinálunk itt a házban egy nagy cső­repedést. Elázik minden a lakásokban. Tönkremennek egyes bútorok. A nézők így még örülni is fognak, hogy milyen szép új fotelek ke­rültek a Takács-lakásba, Jucikána­k pedig többé nem fog ültében megfájdulni a háta. — A legutóbbi folytatás­ban már láthattuk is a cső­repedést. De én azt hittem, hogy ez annyiban követi az életet, mint az ebbe a foly­tatásba belevett bruttósítá­si vita. Direktben. Hiszen éppen eleget olvashattunk róla, úgy emlékszem, a té­vében is láthattuk, mennyi lakás ázott be a gazdagréti lakótelepen. — Számunkra az is a va­ló élet egy szelete, ha egy színész valami okból nem érzi jól magát a forgatáson. Az ilyen bajon ugyanúgy kell segíteni, mintha a va­lóságos lakókat érné bán­­tódás. — Komlós Juci mesélte nekem, hogy kicsit rosszul érezte magát egészségileg az egyik felvételkor. Ugyanazt a kedves körzeti orvost hívták ki hozzá, aki a környék lakóit gyógyítja. Az orvos ezt természetes­nek vette. — De mi azért általában remekül érezzük magunkat a forgatásokon. Horváth Ádám jól összefogja a mun­kát. Olyannyira, hogy én ezt nem is érzem munká­nak. Ha nem volna ilyen jókedvű és összetartó a mi kis közösségünk, hogyan tudhatnám én, mint Takács István, a közösségi élet hi­tében, akarásában megerő­síteni, buzdítani a nézőket? — Téged máris legenda övez a Szabó családból eredően. — Igen, ott egyszer már a vízbe fullasztották. De a közönség tiltakozására egy másik szerepben feltámad­tam. Számomra különben is egy életelixír van. A kö­zönség. S. Gy. Következik: Böhm úr — Máriáss József 22

Next