Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-04 / 27. szám
szemüvegét és dörzsöli meg a szemét, minden fellépésén ugyanannál a helynél zavarodik meg a látszat szerint, s tétovázik, hogy mivel is folytassa, és mindez fokozza a hatást, és az anyag javára válik.” Élőben Woody mindig rögtönző hatást kelt nézőiben, jóllehet minden egyes gesztust és hangsúlyt gondosan begyakorolt előzőleg. Filmjeinek bája alighanem ugyanebből fakad: hiába tűnnek csapongónak, rendezetlennek, egyszerre bölcs és szellemes agymunka szorítja logikus rendbe őket. Woody tökéletesen ura az eszközeinek, s a hatását kereső kritikusok a szavaiban jelölték meg hatásának titkát. Még 1964-ben írta műveiről a Newsweek: „Komikus életszemléletének mélyén tökéletes tehetetlenségét találjuk.” Ugyanitt értekezett Paul D. Zimmerman majdnem tíz évvel később Woody vallomásos motívumairól, illetve ezek filmre vitt sajátságáról : „Allen nagyszerű komikus képessége abban áll, hogy habozás nélkül dramatizálni meri legintimebb lelki feszültségeit, s jóllehet eltúlozza őket a komikus hatás kedvéért, mégis megosztja saját neurózisait közönségével, s így csalja elő a felismerés nevetését belőlünk.” A feliismerés nevetése: fontos megfogalmazás ez, hiszen arra utal, hogy saját lelkének lecsupaszításával Woody mindnyájunkhoz tud szólni. Woody komikuma azért is „ül”, mert neurózisai felmutatnak valamit a kor szélesebb problémáiból. Woody komikuma azért katartikus hatású, mert nyíltan szembenéz a kudarctól való rettegéssel; a hahotázó közönség olyasmivel tud megbarátkozni, amit egyébként elfojtana magában. Városi közember Richard Schickel, aki először a Life-ban, azután a Time-ban bizonyította be, hogy Woody legkorábbi és legfáradhatatlanabb hívei közül való, magára ismert Woodyban: „Woody — én vagyok” — írta, majd később egy egész nemzedék komikusan megfogalmazott problémáinak két lábon járó enciklopédiáját üdvözölte benne. Azóta legtöbbször ilyen alapon szokták megfogalmazni Woody zsenialitásának titkát, azt a sajátságát, amelynek révén oly nyilvánvalóan felülmúlja csupán tehetséges kortársait. Az ember szeretheti vagy nem szeretheti Steve Martint, és ennek megfelelően vagy eljár vagy nem jár el a filmjeire. De sokan vannak, akik nem szeretik Woody Allent, és mégis — vonakodva bár — mint zseniről beszélnek róla. Ebben az értelemben Woody Allen jelentősége túlnő a nevetésen. 1966-ban a Current Biography egyetemes érvényű képességet fedezett fel benne: „Különös képessége, hogy humort csihol elő a mindennapi élet legapróbb bosszúságaiból is.” Allent ekkor is az éppen soron lévő korszak mindennapi élete foglalkoztatta. A Vanity Fair rámutatott, hogy Allent és munkásságát akár „kultúránk barométerének” is lehet tekinteni, és Dee Burton, a pszichiáter azt hangsúlyozta, hogy „Woody Allent éppen az szorongatja, ami valamennyiünk lelkét nyomja”. -{3 Woodyt „sokarcú komiscusnak” nevezték, és szent- -{3 igaz, hogy humora tökéle- -{3 tesen illeszkedett kultúránk akkortájt zajló, robbanás- szerű átalakulásához. A hatvanas évek közepén boldog-boldogtalan Peter Max-plakátokat vásárolt, ami Lovin’ Spoonful zenéjére ^3 táncolt, Peter Fonda -filme ^ két nézett és Woody Allen ^ humorán derült, és mindez szervesen illeszkedett a hippi kultúrába, amely szubkultúrának indult, de az évtized végére egész Amerikát meghódította. Persze, néhány év leforgása alatt a hippi stílus túljutott saját delelőjén, és csaknem máról holnapra letűnt a színről. Figyelemre méltó, hogy Woody Allen átvészelte a kulturális ingamozgást. Peter Fonda ma már egy letűnt korszakra emlékeztet, Woody viszont éppannyira mai, kultúránkhoz tartozik, mint amennyire hozzátartozott a hatvanas évekéhez. Úgy tudta megfogalmazni korát, hogy közben nem vált a foglyává. Talán azért, mert nem annyira az adott korszak képi kliséit jelenítette meg, inkább annak az embernek a képét, aki megpróbál alkalmazkodni mindahhoz, ami történetesen körülveszi. A Life kiemelt, róla szóló cikkében, 1969-ben Woody beszámolt arról, hogy elment egy Greenwich Village-ban rendezett kicsapongó rendezvényre, de rögtön hozzátette: „Sajnos, én csak becsapongani tudtam, ugyanis nagyon roszszul tájékozódom.” Szellemes, de több is annál: az a férfi, akit kora jelképének tartottak, úgy érezte, nem tud együtthaladni korával. Akkoriban mindenki tüntetően hippinek akart látszani, miközben titkon sokan kényelmetlenül érezték magukat a mimikri közepette. Woody humorát éppen az a feszültség élteti, amely az emberek valóságos lénye, illetve feloltott látszatgesztusaik között munkál. Woody sajátos közönséghez szólt. Steve Allen szerint Woody „olyan vénából merít, amelyből szinte senki az amerikai humoristák és komikusok közül, a középosztálybeli,, New York-i, zsidó kultúrából, annak millió és egy érzelmi és pszichológiai árnyalatával egyetemben”. Allen munkásságának ezt a vonását hangsúlyozta Jerry Stahl is: „Bizonyos szempontból saját lelki rezdüléseinket állítja reflektorfénybe Woody sajátszerű zsenialitása. Ezért esemény minden új alkotása. (Folytatjuk) Broadway Danny Rose (Mia Farrow-val) Annie Hall f Zelig (Mia Farrow-val)