Film Színház Muzsika, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-02 / 1. szám

„****‹ , **ο/‹, Sinkovits Imre: -ty/ö’ ! ÚJÉVI ü­DVÖZIH­USZÁRRÁ Kedves Pista! Immáron bizony három esztendeje annak, hogy ne­ves elődünk, Jászai Mari szobrának felavatása szülő­földjén s az ezt követő ün­nepség összeösmertetett bennünket. Mondhatnám úgy is: a közös dunántúli földbe eresztett gyökereink leltek egymásra. De miért osztanánk meg még mi is magunkat e tenyérnyi Ha­zában? Mikor épp összefo­nódnunk kellene, mint vi­zeinknek, hogy a Rába, Kö­rösök, Tisza, Duna medrein át eljussanak az óceánba. Jászai Mari tán életében sem gondolta, hogy évtize­dekkel halála után nem üs­tökösként csillogó „teátris­­ta tálentuma”, hanem haza­hűsége lesz az, mi most egy kései méltatlan pályatársát a fővárosból arra készteti, hogy szülőfaluja egy eleven „legénykéjét” köszöntse. No, de ki ez a bátyám­­legény? . Anyakönyvi bejegyzése szerint Simon István, ászári lakos (Ászár), állami díjas, az Aranykalász Tsz elnöke. Egy ember, Ki saját fejével is képes gondolkodni, ön­erőből cselekedni, szépeket álmodni, s faluközösségével karöltve azokat megvalósí­tani. Pistám — mint írtad — egyesztendős voltál, mikor Jászai Mari meghalt, s Te jó fél század múltán teret s szobrot álmodtál neki szü­lőfalujában. Óh, az az 1984- es október 7-e! Szakadó eső, s a hajdani liba-disznó túr­ta legelő helyén varázslato­san szép park — pedig nem volt rá annyi pénz, mint pesti társára, de volt szán­dék, önerő, hagyomány, tisztelet és akarat megbe­csülni azt, ami a miénk! A zsenge tuják, frissen ülte­tett fák, gyeptéglák közé ágyazott sétány közepén ott könnyezett a „Nagyasz­­szony”, örömében! Mintha az ég is örömkönnyeit hul­latta volna a látvány felett, öregek, fiatalok, helybéliek, vendégek, egyszerre az al­kotó gárda s a meghívott rokon jó érzésével, csillogó szemmel tekintettek egy­másra és a megvalósult álomra. Meg ne feledjem a pompás vendéglátást, ellá­tást — tanulhatnának tőle­1515- tek neves fővárosi vendég­látóhelyek; igaz, azok több­nyire már az idegenforga­lomnak készültek, még ne­vük is idegen. Ám én mégis azt a szür­kületi kilopakodásunkat szeretném még egyszer megköszönni! Emlékszel, ugye? Elállt az eső, s Te Agárdi Gáborral elzarán­­dokoltattál kettőnket a szé­kely kapus temetőbe — hol ott áll másik megvalósult álmod, a falu második vi­lágháborúban elesett hősei­nek emlékműve. (No, ott is­mét eleredt... már nem az eső.) Kik olvassák e nyílt le­velet, gondolom, előbb is kérdezték magukban, mi­től kívánkozik e személyes vallomás egy színházi lap hasábjaira. Nos, indoklásul hadd idézzek címzett hoz­zám intézett legutóbbi le­veléből : „A párkák sorsfonalain­kat a Jászai Mari bölcsőjét ringató Ászár közös hur­kain csomózták át! Azóta bennünket a becsület, egy­más kölcsönös tisztelete, a haza és népünk szeretete, aggódásunk közös jövőn­kért tart párhuzamos pá­lyákon!” No, már megint egy „mély” magyar, hallom a megjegyzést! Mélyről jöt­tünk, mi több: ma is onnan kell felemelkednünk. Egyi­­künk-másikunk csizmáján­­bakancsán még ott a trá­­gyás föld sara, de azt le­mossa víz, hó, ha tiszta. Ne azt keressük hát, mi elvá­lasztana, hiszen egyaránt éhes a test s a szellem! Van helyünk mindannyiunknak e medencében, közmegbe­csülésben, arányosan, he­lyes munkamegosztással! Hogy beteljenek Jászai Ma­ri általad idézett szavai: „Szennyből a tisztaságba / a sötétségből a fénybe.” Drága Pistám, elszaba­dult a lovam, visszafogom, s lecsutakolván a dologra térek! Hogy jó földbe került-e vetésetek — fölösleges kér­­deznem, de azért már ag­gódom, átterel-e, s milyen lesz a termés, aratás?! Bi­zonyos vagyok benne: nem csak rajtatok áll! Hogy a párhuzam megle­gyen: mi is készítjük a ma­got, csávázunk. Ezúttal Illyés Gyula Lélekbúvár című művét szeretnénk jó földbe juttatni, hogy ne csak kikeljen, de teremjen is! Kinn még kántáló betle­­hemesek járnak a Hargitán — Sütő András darabját adjuk ma —, de én már boldog új esztendőt kívánok Neked s kedves Családod­nak, az Esperes Úrnak és az egész faluközösségnek! Baráti öleléssel (1987. XII. 23-án este a Nemzeti Színházban) 1984. október 7. Jászai Mari szobrának avatása: Agárdi Gábor és Sinkovits Imre tiszte­leg a nagy művész emlékének Ünnepség után „népfrontos” együttlétben: A kép bal oldalán Simon Ist._________

Next