Film Színház Muzsika, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-09 / 2. szám
Most, amikor a Játékszínben az Egy őrült naplója új színpadi változatát láthatja a pesti publikum, eszembe jut az a régi, az a legendás, az a húsz esztendővel ezelőtt kezdődő s egy évtizedig tartó Popriscsin-siker. •Arról a Darvas Iván játszotta Goffol-előadásról beszéltem 1974. április 17-én Innokentyij Szmoktunovszkijnak Moszkvában, a lakásán. A nagy színész egy nappal előbb Fjodor Ivannovics cárt alakította, elégedetlenül önmagával. Háta mögött, a szoba falán, a darab nagy plakátja, rajta ceruzával írt számok: mikor, hányszor (addig ötventétszer) formálta meg az Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj -dráma főszerepét. A számok mellett kurta kis jellemzések: melyik előadáson milyennek látta érezbe vélte magát. Az előző este? „Üres, száraz, szájbarágó” — írta föl. Lenyűgöző önkritika. — Volt úgy, hogy egymást követő két este is kitűztek Fjodor Joannovicsra — mondotta Szmoktunovszkij —, pedig ez olyan szerep, hogy csak ritkán szabad eljátszani... De most eltértünk a tárgytól, mesélje csak tovább Darvast. Meséltem: a fantasztikus sikersorozatról, az alakítás egészéről és részleteiről. Emlékszem, az, hogy Darvas Iván a Gogol-mű előadása közben rajzolt is, különös érdeklődést csillantott meg a szovjet színész szemeiben. Azt is elmondtam neki: a mi nagy magyar színészünk anyanyelve orosz, hiszen édesapja az első világháború után orosz földről orosz feleséget hozott haza magával. Miért ne játszhatna hát el Darvas Iván oroszul is Poprisicsint, Moszkvában, Leningrádban, egyebütt?! — erről a korábban született nagyszerű ötletről beszéltemtovább. Hogy a vendégjáték szenve, az oroszul megszólaltathatóság színpadi lehetősége hallatlanul fölvillanyozta a mi Popriscsinunkat, hogy mekkora örömmel töltötte el, milyen odaadóan készült rá. A terv végül nem valósulhatott meg. — Miért nem? — kérdezett közbe Szmoktunovszkij döbbenten, s hozzátette: egy-két filmalakításból ismeri Darvas Ivánt. — Ez nagyszerű! Van egy magyar színész, aki orosz klasszikust oroszul is el tud játszani, mert az anyanyelvén játszhatja! Ez közép-európai és kelet-európai szenzáció! És ezt akadályozták meg?! Ezt. Erre mondtak nemet. Ez elé állítottak gátat. Egy pangásos korszakban, amelyre, kényszerűségből, annyira jellemző a hiánycikk fogalma és tényes erőszakkal, hatalmi szóval is létre lehetett hozni hiányt. Hadd hiányozzék ráadásul olyasmi is, aminek nem kellene hiányoznia ... Beszélgetésünk után jó három évvel, 1977 novemberében, nálunk vendégszerepeit a moszkvai Művész Színház, Innokentyij Szmoktunovszkij az Ivanov című Csehov-dráma címszerepét játszotta. Több mint egy esztendővel voltunk Latinovits Zoltán tragikus halála után. Huszárik Zoltán tervezett Csonttváry-filmje elveszítette ihletőjét, értelmét, célját, Csontváryját. Lehet-e pótolni Latinovitsot? Pótolni nem. („Ilyen az ember. Egyedüli példány.”) De egy másik színészzseni tán ugyanolyan lázzal, ha egészen másként is, filmre tudná alkotni a festő lángelmét! A filmrendező az Ivanov címszereplőjére gondolt, aki furcsa kalapjában a pesti utcákat rótta két előadás között, vagy A trubadúr Leonórájának tapsolt az Erkel Színház nézőterén. Innokentyij Szmoktunovszkijnak némi szakállt és bajuszt ragasztottak, kissé „elcsontványasították ’ ’ az arcát, megkezdődött a próbafelvétel. Markovics Ferenc, ma már szerkesztőségi dolgozótársunk, akkor a készülő film fotósa, aki ezt az egészet végigfényképezte, elragadtatással emlékszik vissza szavakra, szemvillanásokra, mozdulatokra, rögtönzésekre. A játékra! Hogy mennyire érezte-értette a színész — „egyből” —, mit szeretne a rendező. Közös hullámhosszon mozogtak. Huszárik és Szmokitunovszkij találkozása (két poéta találkozásai!), a próbafelvétel merőben más hindalatt, két jelenete harmonikusan szép közös munkát ígért. Ebből sem lett semmi. A szovjet színész magyarországi Csontváryjára talán ugyanaz a hang mondott nemet, amely néhány évvel korábban a magyar színész Popriscsinjáról jelentette ki, hogy Moszkva vagy Leningrád közönségének nincs rá szüksége. Ami kettejükkel történt, az a két színészt szegényítette, az a színházait, a filmet, a nézőket szegényítette. Haszna semmi. Sem ott, sem itt, sehol. A szervezett hiány senkinek sem jó. Azoknak sem, akik csinálják. Ami soha meg nem valósulhat, talán nem fáj anynyira, mint az, ami szépen és könnyenlétrejöhetett volna, de megakadályozták. Azt hiszem, önzetlen gáncsolókra eddig sem volt szükség, ezután még kevésbélesz az. Darvas Iván és Imnokentyij Szmoktunovszkij egyidősek, mind a kettő 1925- ben született. És a minap szinte ugyanakkor jelent meg velük interjú: Darvasé e lap karácsonyi számában, Szmoktunovszkijé a Szovjetszkaja Kultúra hasábjain. Kósa (ez I. Sz. beceneve, így szólítja mindenki, aki szereti) arról beszél a hírlapi nyilatkozatban: igen fáradt, alighanem nyugdíjba megy, többet szeretne együtt lenni a családjával, több könyvet szeretne elolvasni. Mert olyan sebesen fut az élet. De él bennünk a remény: utódainkban ismét fölemeljük fejünket... Dalos László Apropó A SZERVEZETT HIÁNYRÓL Darvas Iván az Egy őrült naplójában (1967) Innokentyij Szmoktunovszkij a Csontváry-film próbafelvételén (1977) Fotó: Markovics Ferenc