Film Színház Muzsika, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-20 / 8. szám
A „miért?”-re végződő tévéfilm, a Kés van nálam, nyilván megcélozni igyekezett társadalmi tapasztaltságunk és mindentudásunk kimeríthetetlen felelettárát. Csakhogy ez idő szerint a mi „miért ?”jeinkkel van teli a padlás. A hócipőnkbe is jut. Az idei télen úgy se igen használtuk. Azonkívül, ha akarjuk, ha nem, a tévékészülékeinkben is tárolódik hétről hétre néhány megválaszolatlan „miért?”. Mindez nem zárja ki, hogy a tévéfilmek ne kérdezzenek. Ha van mit. Minden valamirevaló dráma egyben kérdező műfajú. Nem hiszem azonban, hogy a Kés van nálam kérdés— felelet partija a nézők illetékességi körébe lenne sorolható. Akár oly mértékben is, mint a Van benne valami barkochba-dialógusa. (Igaz, abból ki van iktatva minden „miért?”.) Törőcsik Mariról ezúttal sem alakulhatott ki más kép bennünk, mint hogy nagy színésznőnk. A szenvedésben is. Amikor először tűnt fel előttünk premier plánja, tudtuk, kemény lelki bántalmak nyomát viseli az arca. Vártuk, elevenedjék meg, mi nyomja a lelkét. De inkább csak elmesélte. Ebben még hárman segítettek neki. Két derék szép szál fia és a menye. Voltak még más családtagok is, akik egyek voltak vele a szenvedésben, ám azok láthatatlanul a háttérből figyelték a terhükre rótt bűnöket. Amiket annyira restellhettek, hogy nem volt képük megjelenni előttünk. Pillanatig sem kétlem, hogy mindaz, amit Újhelyi János kamaradrámai műve Mihályfy Sándor rendezésében elmondott nekünk, szóról szóra igaz ne lenne. Színészek sem játszhatnak igazabbul, mint Törőcsik holdudvarában Cserhalmi György, Szakácsi Sándor és Udvaros Dorottya tette. Vívódó önvallomásaik, gyötrődő emlékidézéseik, tenyerükbe temetett arcuk, rebbenő gesztusaik, esdeklő tekintetük kibuggyanó harmata, hangjuk lekottázhatatlan modulációi arról tanúskodtak, hogy mindent értenek abból, amit az író megírt, és ami embersorsként rájuk méretett. Csakhogy ezekből a szakaszos, egymást váltogató monológokból, amelyekhez a megszcenírozott, tehát valóban film-, de legalábbis színpadszerűnek mondható jelenetek mintegy illusztrációként járultak, nem jött létre az a zárt áramkör, az a kohézió, ami a történtek egységes értelmezését, a dolgok mélyén összefogódzó szerkezet jelzőrendszerét kigyújthatta volna. Három generáció létformájának és élethitének ellehetetlenülése gyűlt fel az Anya számláján. Igaz, hogy házasságkötések és házasságfelbomlások, rossz döntések, téves lépések, kegyetlen csalódások nemcsak saját elviselendő tragédiaként kerültek elkönyvelésre, hanem egymás megítélésének, elbírálásának ellenőrző tükrében is jelentkeztek, de a folyamat erővonala nem mutatkozott meg, néma maradt. Hiába fordult felénk az Anya a „mindenért én vagyok a felelős” önvádjával, a harmadízigleni felelősség terhe alól fel kell mentenünk. S azt is jórészt hiába kérdezte: — Mi lesz a fiaimmal? Ők miért boldogtalanok? Miért? — abból a konstellációból, amit ez a tévéfilm a maga mozaikos módján a képernyőn összehozott, igazából ki nem olvasható. Új, családi jellegű NDK- tévéfilmsorozat indult szombat délután mintegy az ebéd utáni fekete mellé: Toronyházi történetek. Az első részben a még alig húszéves Frank leszerel a katonaságtól, és már ötödször kérdezi édesapját: — Hol van anya? Már aggódni kezdünk érte, amikor az apa végre kiböki; mialatt Frank nem volt otthon, szépen elváltak. Okát ne firtassuk. Frank azonban óriási elhivatottságot érez magában, hogy leckét adjon szüleinek egy jó és tartós házasság alapjainak lerakásáról. Ezért az első útjába akadó nőnek csapni kezdi a szelet. A vörös loknis hölgy azonban már más irányban elkötelezett. Házassági ajánlattal lépett fel nála Frank művezetője, ami természetesen a munkahelyi konfliktusok magvát is elhinti. Mindazonáltal a nő Frankba — sőt, mi több, egy kínálkozó alkalommal az ágyába is — beleesik. Ám az együtt töltött nászt követőnapon hozzámegy a művezetőhöz. Rendkívül szép vonás azonban tőle, hogy a hoppon maradt fiút, apjával együtt, meghívja az esküvőjére. A hétrészes sorozat eme első epizódjának talán a legméltánylandóbb érdeme, hogy nem dolgozik elsietett jellemzéssel. Frank a kereszttűzbe fogott nőnek virágot küld a lakására hódolata jeléül. A művezető viszont uborkát. S ebből mi sóhajtva szűrhetjük le a világ és a nők ez idő szerinti értékítéletét, mivel a virág és az uborka párharcából az uborka került ki győztesen. Megértjük. A virág elhervad, szirmait elhullatja, míg az uborka dunsztosban évekig eláll. Ha a házasságok tartósításának a módja jelenleg még nem is eléggé kikísérletezett, a savanyúságoké ebben a tekintetben már jóval előbbre tart. Felfoghatjuk tehát jelkép erejűnek a szóban forgó hölgy döntését. Tán ifjú sorozathősünk, Frank is leszűri a kézzelfogható tanulságot, s a jövőben jobban meggondolja, hogy kertjeink mely terményével fejezze ki érzéseit szíve választottja iránt. Úgy tapasztalom, a sorozat-koncepciók szaporulata nem áll arányban a műsorkínálat bővülésével. Lassan elérkezünk az abszurdumig: több lesz a filmeket magába fogadó sorozat, mint maga a film. Most itt van az Országok, emberek, életek ... A jelentését értem, az értelmét nem. Mit akar ezzel elfogadhatóbbá tenni a hozzá sorolt filmeken? Eme összefoglaló cím talán nem adta volna el nekem a Col című filmet. Hogy mégis eladta, annak oka, hogy a figyelmemet a nemzetiségére terelte. Az ír filmművészet alkotásaival nemigen nyílik alkalmunk megismerkedni. (Az ír futballal a soron következő világbajnokságon annál inkább.) Ha tehát itt az alkalom, ne mulasszuk el. Nemcsak a film volt ír, a témája is mélyen benne gyökerezett Észak-Írország politikai valóságában. A filmben feldolgozott tragikus eseményekről sokszor kapunk értesüléseket a Tvhíradóban. Most játékfilmi formában láttuk viszont, s közvetlenebb ügyünkké vált, mint a valóság direkt képei által. Miért? Mert szép film volt. Dal katolikus fiatalember, de ez itt nem hívő voltát jelzi. Ez nemzeti, emberi voltának dicsősége és bélyege. Jelenti a másoktól, a protestánsok terrorjától való örökös és egyáltalán nem oktalan félelmet, s jelenti a velük szembeni terror kötelességét. Itt nem csak a lövések, robbanások, verések, gyújtogatások, üldözések osztogatnak halált és sebeket. Itt ez a közeg a lelkiismeretet is ronggyá tépázhatja. Pat O’Connor rendező filmje a hétköznapi jelenlét egyszerűségével közvetítette a dokumentáris tények azon oldalát, amelyhez csak ilyen érett játékfilmi hozzáértéssel lehet eljutni. Karakteres alakításával a Calt játszó John Lynch is igen közel került hozzánk. (Nomen est omen: névrokona, Lynch amerikai bíró nevéből ered az a véres megtorlás, amiben Calnek nemegyszer van része a filmben.) De a világért se akarnék arra vetemedni, hogy a jó dokumentumprodukciók minden máshoz hasonlíthatatlan becsét aláértékeljem éppen most, amikor a Századunk talán a legkörömrágatóbb részleteihez érkezett. A naphoz, amikor „az ész trónfosztása” megkezdődött Magyarországon. A drámák drámáját az előző nap „gengszterfilmje”, Horthy fiának furfangosan kitervelt és kontraakcióval végrehajtott elrablása vezette be. Ha Agatha Christie ezt a krimit látta volna, irigységében, bízvást, elsápad. Helyette a Holttest a könyvtárszobában című regényének háromnapos angol tévéváltozata volt sápadt. De nagyon. Sas György: NÉZETEM SZERINT KÉS VAN NÁLAM. Anya: Töröcsik Mari 20