Film Színház Muzsika, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-12-03 / 49. szám
28 HANGULATOS KELETI SÜRGÉS Akárhogyan szépítem is magamban a dolgot: az idő elbánt Cseh Tamás és Csengey Dénes Mélyrepülésével. Az idő? Hiszen két és fél év telt el a bemutató óta. S most itt a lemez, a hangos feljegyzés, az elővehető dokumentum, az elkövetett kiáltvány, amely a jelennek készült és — emiatt — a múlthoz szól. Belesült az események torlasza ebbe a harminc hónapba. Egyszerre túl hirtelen (?!) tágult ki a tér körös-körül, a felpuffadt akarat, a hólyagosodó szándékok, a kappanhájjal kenegetett és megint véresre mart sebek körül. Lötyög rajtunk a szabadság, de már megtanultuk, hogy a kordonok csak szemből — legfeljebb oldalról — láthatók. Kár, hogy a Mélyrepülés nem bírta, nem bírhatta ki a nekifeszülő, sérves remények földcsuszamlását, hogy nem tud, nem tudhat tempót tartani az erősödő kéregmozgással. A helyzet a méltatlan, mégha méltányosabb is, mint valaha, nem az üzenet. A híradás nem lehet más, mint ami a jelen függeléke. Akkor is, ha most a holnap történik. * Magasfeszültségű huzalok pókhálójától foltos az ég. Sok ezer voltot zizegő drótok zsibbasztják a levegőt. A kisebb testű madarak a sistergő energiacsíkokra telepszenek sütkérezni. Az élők az életüket kioltani képes erőből merítenek a létezéshez. Mégis mindig fellobban valami az elektromosság rácsain. Egy gólya rendre fennakad a távvezetéken: „szikrázó csőrében kis Jézusunk”. És a kis Jézussal mindaz, amit betömhetetlen, tátongó hiányként érzékelünk és nem érzékelünk, állítunk vagy tagadunk, értünk és nem értünk: „lángol a gólya a távvezetéken / minden világos ebben a fényben”. Világos, de nem világít. A nap nap után kereszten és tűzön áteső Jézus, Jézusok fényére sem pattannak fel a szemhéjak. Az éneklő szél reggelének lovasai mögéjük zárva dobognak. Láthatatlanul felénk tartanak. Hallatszik a dübörgésük, és nincsenek sehol. Reform és kibontakozás. 1986 májusában, a Mélyrepülés premierjekor, már a nyelvünk hegyén, egyesek szerint a levegőben van ez a két lecsöndesített, tartogatott, tiszteletbeli kifejezés. Volt, aki az artikulálásukkal is megpróbálkozott. Cseh Tamás és Csengey az elsők egyike (másika). Időközben a két fogalom a politikai gravitáció törvényének megfelelően tervszerűen leérkezett a köztudatba. A levegőben megüresedett helyükre más tartalmak tolakodtak. Szegény Tamás Novákbélája mégis hol a Nemzeti Reformőrszobán, hol a Jégmadár Nemzeti Eszpreszszóban tanyázik, és gyakorolgatja ama csudálatos hangfekvést, amellyel kis hazáját, mint bevallja, többé nem emelheti a magasba. A helyzet, mondhatni, úgy áll, ahogyan Désiré a jóslatban hagyta, hogy álljon, mikor az ágyon fektében, hat marok szorításában megkérdezték tőle, kér-e tojáslepényt?: „... (csend) ...” Valóság nagybácsi még mindig nem akar hazatelepülni... * „Ülök és nézek és mindenre képes vagyok” — hajtogatja Csengey tenorális értelmisike-mása, és a mesebeli tirannus láthatólag hisz neki: megtilt mindent. Azaz majdnem mindent, mert „itt a császár okos”, és tudja, hogy a teljes tilalom az igazi olaj a tűzre. Novák, Vízi, Ecsédi, Antoine és Désiré egyedül marad a maga kis adag lehetőségével: egy hazát nem lehet, egy házat muszáj felemelni. Ennek a „megengedésnek” a szele sokakat elfújt már, „volt aki Párizsba, volt aki Pomázra ment”. Tapasztaljuk, hogy a császárok is érzik: túlságosan sokakat. Ha nem lettek volna okosak, bölcsek maradhattak volna. (Ez persze csak a császárokra, közülük is a komótosabb észjárásúakra érvényes.) * Petőfi meghalt, tanítottak bennünket, ott a csatatéren, valahol, s mondták vagy gondolták: hála Istennek. A halott hős a jó hős. Miért bolygatni.., történelmi hűség ..., a tudomány objektivitása ... (Tudomány?! Objektivitás?!) A hős joga, hogy meghaljon, az emberé, hogy tovább éljen: élni és meghalni hagyni. A többi: tévedés. Novákbéla sohasem volt (lesz) hős, viszont élni akar. Ha lehet, emberhez méltóan, ha nem, ember módjára. A költő nem a csatatéren halt meg, és nem a Bajkál-tónál élt tovább. Süllyedő nemzedékeink utolsó „még enyém” mozdulataiban dicsőül újra, hullik el, és a „minden félben”-nek halkan, ismeretlenül,talán akaratlanul nekikezdők elfogadásában éli túl magát. „Aki most mozdul, eltéveszti, aki most pihen, elszalasztja.” Arisztotelész értékelné, ha láthatná, milyen szemléletesen igazolja a késői utókor az aktív potencia elvét. 1986 tavaszán Csengey meghatározása az egyik legfontosabb definíció volt. A belőle következő magatartás elméletileg nyilvánvaló és megfogalmazott: nem mozdulni, nem pihenni. Az élet azonban nem más, mint feltevéseink szüntelen provokációja. Akiket ugyanis kevésbé érint, hogy „eltévesztik” vagy „elszalasztják”, azok pihenést nem ismerve mozgásban vannak. Így éreztetik, így érezzük. Az elpuskázott, elmulasztott esélyek roncstemetője lassan a gondolkodás, a kísérlet tárgyát és célját is elnyeli. Megtörténhet, hogy a novákbéláknak nemhogy rontási, de javítási lehetősége sem marad. Itt már nem a szaltószabadság forog kockán: a légtérről és a szaltó végrehajtójáról van szó! * Hiába. Egyetlen lakóház (ember, eszme stb.) hiába emelkedik a magasba. Kezdetben a Mélyrepülés azonosított lebegő objektumának lakói sem kifogásolták — különösképp — felemeltetésüket. (Íme, érdemes bízni az emberben ...) Aztán el kellett higgyék, mi történt velük: az elszakadás valóságos, a szemhatár kinyílt, most már minden rajtunk áll. És bukik végül. Csengey hagyott nekik egy feszes telefonzsinórt, amelyen viszszacsúszmászhatnak a nemzeti eszpresszó kéményébe. Az elszabaduló, üres bérház kapujából Novákbéla is lepottyan egy járdára. Történetesen a Jégmadár elé. Mindig a Jégmadár elé. És még mindig nem találta meg az utolsó dalhoz a szavakat: „a szabadságot próbálom érzékeltetni — zeneileg”. Pedig az idő már megírta ezt a szöveget. A szélből szavak lettek. A szavakból tett. A tettekből lét lehet. Kitöltött sorok — sorsok — sorsunk. Túlélők és hősök ősközösségi társasága. J. Király István LClHC KU ICLU Kecskeméti Kálmán fényképe Cseh Tamásról