Film Színház Muzsika, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1989-02-18 / 7. szám
kel. Szakadás támadt azonban művészet és tudomány eredményei között. Az értelmiség izolálódott, s ez hozzájárulhatott a mostani politikai válsághoz is. Ahhoz a válsághoz, amelyben tanácstalanságot és hisztériát okozhat a kérdés eldöntése, 56 népfölkelés volt-e, vagy sem. Megválaszolására pedig „ellensztalinista-sztalinista csacsiságként” szerinte a legroszszabb módszert választották: „ismét politikai grémium dönti el, mi volt a magyar történelem egy szakasza”. Vastaps kísérte KÉRI LÁSZLÓ szociológus szellemes, keserű iróniával fűszerezett gondolatait. Szerinte a külföldieket, kiváltképp a szemle nyugati vendégeit megdöbbentheti az a sokféleség, eklekticizmus és strukturálatlanság, amely a magyar társadalom egészét, a kilencvenhárom beregi túlélőtől (Sára Sándor: Csonka Bereg) a Rákóczi téri prostituáltak mikrokozmoszáig jellemzi (Dobray György: K—Fuma prostituáltakról). Félő, hogy ezt a művek sajátosságának vélik. Holott mi nagyon jól tudjuk: ez a mai magyar valóság! Szembesülve a megkínzott ország, s benne a tehetetlenül vergődő emberek sorsával, kilátástalannak tetszik reformtervezéssel, úgynevezett modernizációval foglalkozni, „hisz épp elég feladat negyedszázadonként túlélni a történelmet.” A filmek láttán Kéri László fontosnak érezte hangsúlyozni, hogy az utóbbi évtizedek kínlódásai mellett a Kádár-korszak kétségtelen pozitívuma, hogy visszafogta a nyílt terrort. Mégis, Jeles András Átombrigádjában szembesülhetünk e relatív nyugalom súlyos árával: „az utolsó tizenöt évben állóképekbe meredve, viaszbábukként keressük saját munkahelyünkön, vagy akár otthon is a létünket, s mintha az egész ország is ’73 óta gazdaságában, kultúrájában állóképpé merevedett volna.” S nem kell európai fejlődésünk csúcsteljesítményének tekinteni azt sem, hogy nem naponta verik az embert ... A széttagolt, széthullott ország mindenképpen realitás. Kérdés, vajon milyen politikai tagolódás alakulhat ki a művekből is leképezhető zűrzavarból? Vajh’ e meggyötört, értékvesztett emberek képesek-e egyáltalán egy bármilyen pártra is nem formálisan szavazni ? Műközelibb értékelése során kiemelte a Sára-életmű fölbecsülhetetlen jelentőségét. A történelemoktatásban közvetlenül kellene kamatoztatnunk. Modellértékűnek tartotta Tényi István Felmentés nélkül című dokumentumfilmjét. Egy olyan hatalom, mely teljes apparátusát bedobva ellenségnek tekint egy leszázalékolt, rokkantnyugdíjast (Kristály Gyulát), a maga szánalomra méltó, elkeseredett lázadásával, alapvető funkciózavarokkal küszködik. Személyesebb megjegyzései közül kiemelésre méltó Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Recskiünkéhez kapcsolódó gondolata. Látszólag érthetetlen, de erkölcsileg tökéletesen érthető, hogy sokkal „kifizetődőbb rabnak lenni, mint foglárnak”. Hiszen a „megalázottak és megszomorítottak” erkölcsileg fölmagasztosulnak, egészségesek, alkotóképes, humanista emberek (ha persze túlélhették a rabságot). Természetesen semmiképp sem követendő példaként állította ezt jelenünk elé Kéri László, sőt, inkább attól fél, hogy annak idején Gerő Ernő Sztálin temetésén esetleg kísértetiesen igazat mondott: „Sztálin meghalt, de műve örökké élni fog... ” Esztétikai," formanyelvi megközelítésből tekintette át a szemle anyagát KESERŰ ILONA festőművész. Szerinte a fényképezés, a mozgóképezés új alkotói magatartásra kényszerítette a festőiket is. Nagyra értékelte az Álombrigád formaújító nyelvezetét. Csöppet sem fakult dobozban szunnyadása ideje alatt. Dárday István Dokumentátora kapcsán film és video közös alkalmazásának határtalan lehetőségeit méltatta. Végül a két jeles literátor, KONRÁD GYÖRGY és KULIN FERENC a maradandóság, az igényes esztétikai megformálás lehetőségeiről meditált. Konrád György nyilvánvalóan saját hasonló élményeiből is merítve háborúnak nevezte az utóbbi negyven évet, „amely nem ért véget a háborúval...” Háborúnak a létező cenzúra ellen, mely e filmek alkotóit nem egyszer hőseikhez hasonló kálváriára kényszerítette. Számára megrendítő volt a dokumentumfilmekből föltekintő arcok szomorú és megvert győzelme. De kérdés, hogy az áldozatok és a megfélemlítők szembeállítása, dialógusa teremt-e önmagában drámaiságot? Az értelmiségi szerepvállalás fölébresztésének első fázisa lehet e leírhatatlan szenvedések meggyónása. De hiányzik a filmek legnagyobb részéből az árnyalt, emberi arcú hős, akire harminc év múlva is emlékezünk. E fenntartása két filmre, Bereményi Géza Eldorádó és Enyedi Ildikó Az én XX. századom című alkotásaira nem vonatkozik. Kulin Ferenc gondolatai rímeltek Konrád Györgyére. ő is szeretett volna nemcsak a történelem „tárgyairól”, hanem az alanyairól is többet megtudni. Egy olyan személyiséget is látni, akihez mérten érvényesül az ábrázolt világ értékrendjének hitványsága. Ilyen személyiségeket alkotott játékfilmjében Bereményi Géza: „epikus, kötött történelmi-életrajzi szituáción belül szikráztatja föl a líraiságot.” Ezzel szemben bírálta például a Dokumentátor hősét, aki csupán felületesen éli az életét. Kulin Ferenc utolsó gondolataival zárhatjuk le szükségszerűen szerteágazó beszámolónkat. A klasszikus, a romantikus hőseszményre hivatkozva arra az emberi tartásra hívta föl a figyelmünket, melyre a szenvedő emberek sorsában szinte minden hozzászóló ráérzett. Arra a személyiségerőre, amelyet jó volna — nem csak vészhelyzetekben — folyamatos önépítkezésünkre is mozgósítanunk. Barna Márta Bereményi Géza átveszi az egyik nagydíjat Horn Gyulától A másik nagydíj kitüntetettjei: Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia