Film Színház Muzsika, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1989-04-22 / 16. szám
OLVASÓLÁMPA TULVILÁGI BESZELGETESEK Talán ez a benzingőzös, fullasztó, hektikás tavasz teszi, de csak nyelni tudok olykor, ha otthoni kenyeres pajtásaimmal sodor össze a véletlen a pesti utca forgatagában, és elhangzik a tétova mondat: „... találkoznunk kellene, és beszélgetni a régi szép időkről.” Összeszorul a torkom, mert miként is mondhatnám el, hogy álmaimban egyre gyakoribbak a túlvilági beszélgetések. Csak az útnak indulásom előtti években hány otthoni színész, rendező és más „kulisszák mögötti" színházi ember temetésén toporogtam, nagyobbrészt a marosvásárhelyi temetőkben. A sírkövek pedig azóta sokasodtak otthon, mint ahogy sokasodnak a Nyugat felé induló erdélyi színészek is. (Istenem, vajon ki lehet-e még osztani egy előadás szerepeit a honmaradtak között?) A ködös, egymásba mosódó álomképeket is nehéz leírnom, inkább valóságalapjukból idéznék fel egykét morzsát. Ha jól emlékszem, valamivel Komáromi Ily temetése után történt (évtizedeken át szolgálta súgóként a vásárhelyi színházat — bár gimnáziumi tanárnő lehetett volna), a színház folyosóján egy kéz nehezedett a vállamra. — Nincs egy cigarettád, pajtás? — szólalt meg Csorba András mély baritonja. Akkor már egy éve nem cigarettázott — elvben. Tudtam, mit ártok ezzel, de ha tőlem nem, hát biztos kap mástól. Az első slukk után a szemembe nézett — megborzadtam a tekintetében tompán fénylő fájdalomtól. — Szóval indultok ti is? Talán igaz, itt csak elmenni vagy meghalni érdemes. Én az utóbbit választom — töprengett. Vagy nekem mondta? Gondolatban lázasan keresgélek szűkszavú, hajdan elhangzott, fanyar humorú mondatai között, ám újra és újra rá kell jönnöm, legendássá vált mondásai majd’ mind temetésekkel kapcsolatosak. A Nagy Imre halálát követő reggelen a színház büféjében szorongtunk. (Tévedés ne essék, egy hajdani marosvásárhelyi színészről van szó.) Nehézkes léptek, majd az ajtó keretében megjelent Csorba. Szeme alatt táskák, a ráncok mentén veríték. Elcsitult egy percre a zsibongás. — Megviseltnek látszol, András — kockáztatta meg valaki, csakhogy megtörje a csendet. — Igen — mondotta —, egész éjjel beszélgettem. Imrével — tette hozzá halkan, majd elindult az öltözők felé vezető folyosón. Akadt, aki mentőkért akart telefonálni, ám a legtöbben sejtettük, miről lehet szó. Értettem én is, és magyarázatért újabb évtizeddel kell visszapergetnem a filmet. Egy talponálló előtt szólított meg Csorba, mondván, hogy megihatnánk egy pohár bort. Ugyan valóst meglepett, mert akkoriban éppen csak köszönő viszonyban voltunk. Meg aztán sokat hallottam már nehezen oldható szótlanságáról. Az első pohár után a lényegre tért. Szűkszavúan faggatott egy színházi glosszámban megfogalmazottat miértjeiről. Lendületes előadásba kezdtem, és ő figyelmesen hallgatott. — Te mióta jársz színházba? — kérdezte tétován. Bevallottam, még a vizsgaelőadását is láttam, tízéves lehettem talán, Csongort alakította a kolozsvári színpadon. Éveket fiatalodott a futó mosollyal. — Beszélgethetnénk még — mondotta búcsúzóul —, nézz be valemelyik este a Maros vendéglőbe, ott szoktam üldögélni Imrével. A „beszélgetésre” aztán rövidesen sor került. Én beszéltem, ők ketten hallgattak, egyre kevesebb kérdést vagy megjegyzést fűzvén mondandóimhoz. Felismertem lassan, én itt statiszta vagyok, ők beszélgetnek villanásnyi tekintetekkel, apró mozdulatokkal, félszavakkal — és tökéletesen, értik egymást. Nem láttam hát semmi rendkívülit abban, hogy Csorba Nagy Imre halála után egyedül is folytatni tudta a különleges jelrendszerű dialógust. Után meghalt Janika is, talán már a Székely Színház alapítása óta volt öltöztető, és bár életében egy színházi előadást nem nézett végig, már az egykori „nagyok” is az öltöztetők gyöngyének nevezték. — András — állította meg Csorbát a szakszervezeti bizalmi —, Janika azt mondotta, hogy te búcsúztasd a sírnál. Ezek voltak az utolsó szavai. — Búcsúztatni? — tűnődött Csorba — Könnyű azt mondani... És ezzel sarkon fordult. Nem mondott pedig semmi kegyeletsértőt. Csakugyan egyre nehezebbekké váltak a búcsúk. Szerte temettünk: Péterffy Gyuszit, Visky Árpit, Harag Györgyöt, majd eltemettük Sarkadi Gabi bácsit is, a szakszervezeti bizalmit, aki annyira megütközött akkor Csorba szavain. Csorba Andrást nélkülem temették, haláláról a Kossuth rádió reggeli híreiből értesültem valahol Gödöllő körül. Másodszor temettem gondolatban. Először úgy két évvel ezelőtt. Valami rendkívül fontos nemzeti ünnep zajlott a marosvásárhelyi Művelődési Palota szecessziós stukkókkal díszített nagytermében, ahol első előadásait tartotta valamikor a Székely Színház. Gondnoki minőségben ácsorogtam az előcsarnokban, mikor nem kis meglepetésemre Tarr László jelent meg legünnepélyesebb öltönyében. Bekukkantott a terembe, majd hozzám lépett: — Föltétlenül itt kell állnod? — Értettem én a kérdést, de a hátamban éreztem ugyanakkor egyik főnököm nem éppen barátságos tekintetét. — Gyere — mondottam, és mire észbekapott, már ott is álltunk Maros megye új szellemi életének egyik alakítója előtt. — Engedje meg, hogy bemutassam a művész urat, alig várja, hogy kezet szoríthasson önnel. Laci bácsi résnyi szeme még összébb húzódott (máig sem értem, hogy tud kifejezően nézni a szinte nem létező szemével), végül kezet nyújtott mégis. A félbefűrészelt óriás lelkesen csevegett: látta ő már a művész urat színpadon, sőt, egy tévéjátékban is. — Az a helyzet — léptem be egy résnyi csöndben —, hogy beszélni szeretnék a művész úrral. (Szabályszerűen elkéredzkednem nem akaródzott ugyanis). — Nem látod — tette fel Laci bácsi az újabb keresztkérdést, miután kihozták az első vodkát —, hogy nyakkendőt kötöttem? — Látom én — mondottam tétován —, és azt is tudom, hogy nincs március 15-e, és László napja sincs ... Intett a második vodka után, és mikor megcsillant kezében a pohár, csak akkor szólalt meg: — Tegnapelőtt beszéltem Andrással telefonon. Most műtik Pesten. Mondotta, ha éppen koccintok valakivel, gondoljunk rá... Tudtam én is a súlyos szívműtétről, csak éppen ily percnyi pontossággal nem. Aztán kevés szó esett, és nem tudtam aludni aznap éjjel. Tudjuk, Csorba kapott még egy kis haladékot. Komédiázhatott még Shakespeare Vízkeresztjében, majd eljátszotta utolsó szerepét a Csalóka szivárványban. Csak a tekintetét tudnám feledni, az utolsó kézfogásnál, talán Vidámabb történeteket is mesélhetnék akkor. Csak elmúlna már fejünk felől ez a fojtogató idő. Szaniszló József Csorba András Lovinescu A szerelem és halál játéka a hamusivatagban című drámájának marosvásárhelyi előadásában (Fotó: Darabont Liili) 21