Film Színház Muzsika, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1989-04-22 / 16. szám

OLVASÓLÁMPA TULVILÁGI BESZELGETESEK T­alán ez a benzingőzös, fullasztó, hektikás ta­vasz teszi, de csak nyelni tudok olykor, ha otthoni kenyeres pajtásaimmal so­dor össze a véletlen a pesti utca forgatagában, és el­hangzik a tétova mondat:­­ „... találkoznunk kellene, és beszélgetni a régi szép időkről.” Összeszorul a tor­kom, mert miként is mond­hatnám el, hogy álmaim­ban egyre gyakoribbak a túlvilági beszélgetések. Csak az útnak indulásom előtti években hány otthoni színész, rendező és más „kulisszák mögötti" színhá­zi ember temetésén topo­rogtam, nagyobbrészt a marosvásárhelyi temetők­ben. A sírkövek pedig az­óta sokasodtak otthon, mint ahogy sokasodnak a Nyugat felé induló erdélyi színészek is. (Istenem, va­jon ki lehet-e még osztani egy előadás szerepeit a hon­maradtak között?) A ködös, egymásba mosó­­dó álomképeket is nehéz leírnom, inkább valóság­alapjukból idéznék fel egy­két morzsát. Ha jól em­lékszem, valamivel Ko­máromi Ily temetése után történt (évtizedeken át szolgálta súgóként a vásár­helyi színházat — bár gim­náziumi tanárnő lehetett volna), a színház folyosó­ján egy kéz nehezedett a vállamra. — Nincs egy ci­garettád, pajtás? — szólalt meg Csorba András mély baritonja. Akkor már egy éve nem cigarettázott — elvben. Tudtam, mit ártok ezzel, de ha tőlem nem, hát biztos kap mástól. Az első slukk után a szemem­be nézett — megborzadtam a tekintetében tompán fénylő fájdalomtól. — Szó­val indultok ti is? Talán igaz, itt csak elmenni vagy meghalni érdemes. Én az utóbbit választom — töp­rengett. Vagy nekem mond­ta? G­ondolatban lázasan ke­resgélek szűkszavú, hajdan elhangzott, fanyar humorú mondatai között, ám újra és újra rá kell jönnöm, legendássá vált mondásai majd’ mind te­metésekkel kapcsolatosak. A Nagy Imre halálát követő reggelen a színház büféjé­ben szorongtunk. (Tévedés ne essék, egy hajdani ma­rosvásárhelyi színészről van szó.) Nehézkes léptek, majd az ajtó keretében megjelent Csorba. Szeme alatt táskák, a ráncok men­tén veríték. Elcsitult egy percre a zsibongás. — Meg­viseltnek látszol, András — kockáztatta meg valaki, csakhogy megtörje a csen­det. — Igen — mondotta —, egész éjjel beszélgettem. Imrével — tette hozzá hal­kan, majd elindult az öltö­zők felé vezető folyosón. Akadt, aki mentőkért akart telefonálni, ám a legtöbben sejtettük, miről lehet szó. Értettem én is, és magya­rázatért újabb évtizeddel kell visszapergetnem a fil­met. Egy talponálló előtt szólított meg Csorba, mond­ván, hogy megihatnánk egy pohár bort. Ugyan valóst meglepett, mert akkoriban éppen csak­­ köszönő vi­szonyban voltunk. Meg az­tán sokat hallottam már nehezen oldható szótlansá­gáról. Az első pohár után a lényegre tért. Szűkszavú­an faggatott egy színházi glosszámban megfogalma­zottat miértjeiről. Lendüle­tes előadásba kezdtem, és ő figyelmesen hallgatott. — Te mióta jársz színházba? — kérdezte tétován. Beval­lottam, még a vizsgaelőadá­sát is láttam, tízéves le­hettem talán, Csongort ala­kította a kolozsvári színpa­don. Éveket fiatalodott a futó mosollyal. — Beszél­gethetnénk még — mondot­ta búcsúzóul —, nézz be va­­lemelyik este a Maros ven­déglőbe, ott szoktam ül­dögélni Imrével. A „beszél­getésre” aztán rövidesen sor került. Én beszéltem, ők ketten hallgattak, egyre kevesebb kérdést vagy megjegyzést fűzvén mon­dandóimhoz. Felismer­tem lassan, én itt statisz­ta vagyok, ők beszélget­nek villanásnyi tekinte­tekkel, apró mozdulatok­kal, félszavakkal — és tö­kéletesen, értik egymást. Nem láttam hát semmi rendkívülit abban, hogy Csorba Nagy Imre halá­la után egyedül is folytatni tudta a különleges jelrend­­szerű dialógust. Után meghalt Janika is, talán már a Szé­kely Színház alapítása óta volt öltöztető, és bár életé­ben egy színházi előadást nem nézett végig, már az egykori „nagyok” is az öl­­töztetők gyöngyének ne­vezték. — András — állí­totta meg Csorbát a szak­­szervezeti bizalmi —, Jani­ka azt mondotta, hogy te búcsúztasd a sírnál. Ezek voltak az utolsó szavai. — Búcsúztatni? — tűnődött Csorba — Könnyű azt mondani... És ezzel sar­kon fordult. Nem mondott pedig semmi kegyeletsér­tőt. Csakugyan egyre nehe­zebbekké váltak a búcsúk. Szerte temettünk: Péterffy Gyuszit, Visky Árpit, Ha­rag Györgyöt, majd elte­mettük Sarkadi Gabi bá­csit is, a szakszervezeti bi­zalmit, aki annyira meg­ütközött akkor Csorba sza­vain. Csorba Andrást nél­külem temették, haláláról a Kossuth rádió reggeli hírei­ből értesültem valahol Gö­döllő körül. Másodszor te­mettem gondolatban. Elő­ször úgy két évvel ezelőtt. Valami rendkívül fontos nemzeti ünnep zajlott a marosvásárhelyi Művelő­dési Palota szecessziós stukk­ókkal díszített nagy­termében, ahol első előadá­sait tartotta valamikor a Székely Színház. Gondno­ki minőségben ácsorogtam az előcsarnokban, mikor nem kis meglepetésemre Tarr László jelent meg leg­ünnepélyesebb öltönyében. Bekukkantott a terembe, majd hozzám lépett: — Föltétlenül itt kell állnod? — Értettem én a kérdést, de a hátamban éreztem ugyanakkor egyik főnököm nem éppen barátságos te­kintetét. — Gyere — mon­dottam, és mire észbekapott, már ott is álltunk Maros megye új szellemi életének egyik alakítója előtt. — Engedje meg, hogy bemu­tassam a művész urat, alig várja, hogy kezet szorít­hasson önnel. Laci bácsi résnyi szeme még összébb húzódott (máig sem értem, hogy tud kifejezően nézni a szinte nem létező szemé­vel), végül kezet nyújtott mégis. A félbefűrészelt óriás lelkesen csevegett: látta ő már a művész urat színpadon, sőt, egy tévéjá­tékban is. — Az a helyzet — léptem be egy résnyi csöndben —, hogy beszélni szeretnék a művész úrral. (Szabályszerűen elkéredz­­kednem nem akaródzott ugyanis). — Nem látod — tette fel Laci bácsi az újabb keresztkérdést, mi­után kihozták az első vod­kát —, hogy nyakkendőt kötöttem? — Látom én — mondottam tétován —, és azt is tudom, hogy nincs március 15-e, és László nap­ja sincs ... Intett a máso­dik vodka után, és mikor megcsillant kezében a po­hár, csak akkor szólalt meg: — Tegnapelőtt be­széltem Andrással telefo­non. Most műtik Pesten. Mondotta, ha éppen koc­cintok valakivel, gondol­junk rá... T­udtam én is a súlyos szívműtétről, csak ép­pen ily percnyi pontosság­gal nem. Aztán kevés szó esett, és nem tudtam alud­ni aznap éjjel. Tudjuk, Csorba kapott még egy kis haladékot. Komédiázhatott még Shakespeare Vízke­resztjében, majd elj­átszot­­ta utolsó szerepét a Csaló­ka szivárványban. Csak a tekintetét tud­nám feledni, az utolsó kéz­fogásnál, talán Vidámabb történeteket is mesélhet­nék akkor. Csak elmúlna már fejünk felől ez a fojto­gató idő. Szaniszló József Csorba András Lovinescu A szerelem és halál játéka a hamusivatagban című drámájának marosvásárhelyi elő­adásában (Fotó: Darabont Liili) 21

Next