Film Színház Muzsika, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1989-04-29 / 17. szám
ZSÖLLYE SZERELEMESŐ Gondolatok egy ősbemutató kapcsán A magyar nyelvű színjátszás sok heves vita tárgyát képező „lemaradásának” fő oka a színházak és a kortárs dráma hosszú évtizedekig elhúzódó (és a mai napig is tartó) válságos, megoldatlan, meddő viszonya. Köztudott dolog, hogy minden színjátszásnak leginkább az képes sajátos, egyéni arcélet kölcsönözni, hogy az illető színjátszás mennyire tudja fölvállalni a kortárs, leghaladóbb törekvéseket képviselő eredeti dráma ügyét. A lépéshátrány csak akkor szüntethető meg, ha a színház egyszer valóban egyidejű lesz a korral. Ezt a szinkronitást pedig csakis az élő irodalom színházi jelenléte biztosítja. „Kisded menazsériánkban” alig született az utóbbi időben olyan drámai mű, amely méltó zászlóvivője lehetne az egész színjátszás haladó törekvéseinek. Drámaíróink, helyesebben azok az írók, akik drámaírással is próbálkoznak, kevésbé óhajtanak betekintést nyerni a színházi munka műhelyébe. Rövid, közel egy évtizedes színházi pályafutásom alatt Mózes Attilán és Palocsay Zsigmondon kívül egyetlen írót sem láttam, aki „bekukucskált” volna a kolozsvári színház próbáinak valamelyikére. Pedig kilencvenkilenc százaléka azoknak, akik drámaírással is próbálkoztak, nem ismeri a színpadi dramaturgia titkait. Legtöbbjük azt szeretné, hogy mondatait hallja vissza a színpadról. Pedig a színházzal eleven, alkotó kapcsolatot kellene fenntartaniuk. Az is igaz, hogy mi sem nagyon biztattuk őket az utóbbi időkben ősbemutatókkal. Pedig biztatni kell! Hiszen az összes irodalmi műfajok közül a dráma viseli a legnehezebben a fiókban heverést. Egyeseknek örökre elveheti a kedvét a drámaírástól. Valószínű, hogy a színházzal való elevenebb kapcsolat hiánya is közrejátszott például abban, hogy Lőrinczi László A szerető után több mint harminc éven át nem próbálkozott drámaírással. Vagy abban, hogy a haladó színházi törekvéseket minálunk képviselni tudó drámákat egy kézen megszámolhatjuk. Biztatni kell tehát mindazokat, akiknél a drámaírói tehetség csírája megmutatkozik. Az a tény, hogy az íróasztalomon felgyűlt mintegy húsz drámából csaknem a felét, kisebb-nagyobb módosítással, kötetben közölhetőnek vagy éppenséggel bemutathatónak tartom, mégiscsak azt mutatja, hogy a hazai magyar dráma helyzete nem teljességgel megoldhatatlan. Felsorolom a szerzőket: Bálint Tibor, Csép Sándor, Zágoni Attila, Palocsay Zsigmond, Lőrinczi László, Kincses Elemér, Varga Gábor, Káli István, Osváth Gábor, Kozma Mária, Lászlóffy Csaba, Szász M. Zsolt, Oberten János, Illés Mihály, Anavi Ádám, Rédey György Endre. Egyesek közülük esélyesek, hogy fölzárkózzanak ahhoz a néhány „erős” színpadi művünkhöz, amelyet egyelőre Székely János, Sütő András, Bajor Andor vagy Kányádi Sándor neve fémjelez. Szándékosan „felejtettem ki” e felsorolásból Sigmond Istvánt. Hiszen ma este az ő művével ismerkedhet meg a közönség. Az ő esete azonban mindenképpen rendhagyó. Abban is, hogy az összes szerzők közül ő nyert a leginkább betekintést a színpadi alkotók műhelyébe. De abban is, hogy ritkán találkozik színpadi együttműködése során egy rendező ennyire rugalmas, nyitott, a színpadi szituációkra fogékony szerzővel. Pedig egy regény dramatizációja sokkal bonyolultabb problémák elé állítja az alkotókat, mint egy olyan mű, amelyet szerzője eleve színpadra álmodott. A Szerelemesen talán még érződik ez a „közvetett” színpadszerűség, ám Sigmondnak minden esélye megvan, hogy — miként kitűnő novelláiban — a színpadon is sajátos, egyéni utat járjon, hangot adva a nálunk oly ritka (bár nem előzmény nélküli) abszurdnak. Reméljük, hogy ez az első nagyszínházi bemutatkozása arra ösztönzi majd, hogy izgalmas témáinak némelyikét egyenesen drámába fogalmazza. Tompa Gábor