Film Színház Muzsika, 1989. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)
1989-12-16 / 50. szám
előadást és benne valamennyi közreműködő feladatát. A Vidám Park-i, cirkuszi porondot egyelőre körbeveszi a bohócruhák piros-fekete rombuszaiból varrt föggöny. Megszólal a cirkuszi bevonulást indító zene, a „személyzet” tolni kezdi a sátor körül forgó sínt, amin sorban érkeznek a törzegyilkolva, egymást taszítva és vonzva járják poklukat, az emberi élet kínjait, hogy mire a drámai történés véget ér, ott maradjanak pőrén, lecsupaszítva, igazságukkal, magányosan. Ez a végtelen magány, a kapcsolatnélküliség Per Olov Enquist triptichonjának igazi tartalma és valósága, amelyet a Pesti Színház A földigiliszták életéből című előadása — a drámai hármas záródarabja — Szikora János intenzív és mély rendezésében tisztán és következetesen teremt meg. Koncentrált és hatásos színészvezetése, a játék stilizált, megemelt naturalizmusa Enquist családi tablóját különlegesen hatásossá teszi. Nyomasztó súlya alól nehéz szabadulni. Szikora és színészei, akik valamennyien tökéletes átéléssel és azonosulással játsszák, élik szerepüket, rendkívüli expresszivitással, erővel és szenvedéllyel teremtik meg Enquist világát, kínjaikat, szenvedéseiket, egymást kereséseiket. Az előadás végén a lassan összehúzódó függöny mögött, mint jéghártya burkában, már együtt ülnek négyen. Hanne fölolvasását hallgatják jeges magányukba roskadva, élőn és holtan, örökre burokba zárva. (róna) nelmi panoptikum még mozdulatlan marionettfigurái. Fel is csattan a taps, ami helyénvaló, hiszen nem a díszlet csillogásának szól, mint egykoron, hanem az előadás-egészet egyetlen képbe sűrítő pontos és hatásos fogalmazásnak. Jelzés is ez a taps: a „vásári” nyitás másfajta, közvetlenebb színész —néző viszonyt kezdeményez. Ez aztán elhal, a még átmeneti bátorság fegyelmezettségbe menekül. A személyzet mereven körbeüli az eseményeket, időnként egyszerre lépve fordít egyet a panoptikum kerekén. A színészek mókáznak, de szigorúan ügyelnek a koreográfiára. Minden pontosan működik, de nem valósul meg a hatásos felütés által sugallt harsányabb, esetlegesebb, olykor akár ügyetlenkedő, de élettel teli produkció. A statisztéria nélküli vándorszínész-trupp önmagára hagyatottságára gondolok, amiben élő zenére hangzik a dal, maguk a császárok és szultánok lépnek le a porondról és fordítják tovább a kereket, és talán még a történelmi (és dramaturgiai) kényszerből kapkodva átmeg átöltöző színészek is láthatóvá válnak. A „rend” elsősorban az úgynevezett pozitív figurák — vagyis a szerelmesek dolgát nehezíti, akik ezért szándékuk ellenére kissé halványra sikeredtek (Mácsai Pál, Kökényessy Ágnes, Tóth Enikő, Bartal Zsuzsa). Ennek oka az is lehet, hogy a pszichologizáló rendezői módszerektől idegenkedő Kerényi mindent külső ötletekkel próbál megoldani. Példa erre az előadást záró monológ a történelem nélküli békés jövőről. A színész mindent eljátszik a már az író által is kezébe képzelt kötőtűkkel, vezényel velük, kardként forgatja azokat stb. . . . Mindezt feleslegesnek vélem, mert az oly fontos szavakról vonja el a figyelmet. Kifogásaim egy jó előadás utáni elégedetlenségből születnek. Külön öröm, ha a kritikus így elégedetlenkedhet a Madách Színházzal, melyről maga is oly sok rosszat írt le korábban. A vásáros-cirkuszos díszlet kitűnő ötlet, de meg is nehezíti Götz Béla dolgát. A függönyön belül, a porond kicsi és állandó terében kevés lehetősége marad. De praktikus és könnyen változtatható paravánrendszerrel — melynek vásznait régi térképek fragmentumai díszítik — megkönnyíti a gyakori színváltozásokat. Kényszerű átöltözéseinkhez nem mindig örömmel választottunk álarcot és álruhát a történelem oly gazdag jelmeztárából. De, ami gond a népnek, öröm az őt mintázó jelmeztervezőnek. Borsi Zsuzsa is látható élvezettel keresgélt e históriai turkálóban. Pici túlzásokkal hiteles ruhái önmaguk paródiái is lesznek. A díszlettervező, a jelmeztervező és a zeneszerző is (Kocsák Tibor) pontosan ráérzett arra a hangra, ami Kerényi sajátja; ez pedig a kegyetlenül ironikus és önironikus történelemszemlélet. Rendezéseiben egyetlen kérdést jár körbe évek óta: mi történik a történelmi masinéria kíméletlenül tovább gördülő fogaskerekeibe akadt emberrel. Ezzel a kerékkel fordul tovább a mindenáron túlélni akaró Ibrahim-Avram, Kádi-zsidó is (Székhelyi József jó alakítása), aki kifelé mindennel szemben toleráns, hisz hazátlanul is megmaradni akar, ugyanakkor belül mindennel szemben türelmetlenül rejti, óvja és táplálja vak hitét. Az irónia legfőbb hordozója az a négyes fogat (Dengyel Iván, Dunai Tamás, Cseke Péter, Schnell Ádám), amelyik a hatalmak és egyéb feleslegességek cirkalmasan üres színjátékait jeleníti meg. Teáznak vagy pipáznak, köpnek vagy káromkodnak — ők az átmeneti korok állandó tényezői. Szükség nincs rájuk, de maradnak, míg világ a világ. Bérczes László A kétfejű fenevad (A Madách Színház előadása a Petőfi Csarnokban). Tóth Enikő, Mácsai Pál és Bartal Zsuzsa SZÍNHÁZI LEVÉL 5