Film Színház Muzsika, 1989. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1989-12-16 / 50. szám

Talán örült volna a mélyen vallásos Alekszandr Szolzsenyicin, ha tudja, Magyarországon a televízió vasárnap közölte azt az interjúját, amelyet a franciák készítettek vele. örült volna, mivel ismeri a paran­csolatot: az ünnepnapot megszenteljed. A mi ünnep­napunk, a nézőké mindesetre megszenteltetett általa. Hosszú éveik után méltó hírt kaphattunk az író felől, azazhogy szinte személyesen találkozhattunk vele. Szá­zadunk orosz irodalmának egyik legjelentősebb alakjá­val, akinek munkásságát — sajnos — csak töredéke­sen ismerhetjük, jelentőségét azonban még így sem vonhatjuk kétségbe. Első pillantásra egy jómódban élő amerikai írót lát­tunk (léteznek olyan pontjai a világnak, ahol az író is élhet jómódban, nemcsak a butikos), de nyomban va­lami különös íz érződött ebből a státusból. Valahogy folyvást a megszakíthatatlan munkára gondoltunk. A célszerű tárgyak azt sejtették, itt minden alá van ren­delve a napi tevékenységnek, ami pedig nem más, mint az írás. És kiderült, nemcsak az író dolgozik lanka­datlan erővel, szorgalommal, de az egész család, kidé­rült, hogy nincsenek funkciózavarok a „gépezetben”, hogy mindenki pontosan érzékeli, kinek dolgozik a keze alá. Azaz, a család is megértette az író nagysá­gát. Az író viszont egyetlen pillanatra sem képes a be­szélgetésben eltérni munkájától. Csak azzal tud fog­lalkozni, ami valójában, a lelke legmélyén is foglal­koztatja. Politika, lélektan, történelem, szociológia, nyelvészet, és ki tudja még, mi ez egyszerre, -le nem bomlik atomjaira, egyben, akár egy polifonikus nagy­regényben, szól, hangzik minden. Olyan nagyregény­ben, amilyet már írt néhányat a szerző (Gulag, Rák­kórház, Az első körön, 1914 augusztus), és amilyen most ismét várható tőle, hisz másról sem szól. Mániáikusság volna? De hiszen mi egészen pontosan tudjuk, mi minden rejlik emögött. Egyáltalán nem újdonság, hogy az írc túlélte a Gulagot, olvastuk az Ivan Gyenyiszovics egy napjában, hogy kigyógyult a súlyos daganatos megbe­tegedésből, megismerhettük a Rákkórházból, és bizony sokan láthattuk/láttuk a huszadik század és benne a dicsőséges kommunizmus egyik legszomorúbb doku­mentumát: a saját hazájából kiebrudalt író fényképét személyes lágercókmókjával a Frankfurti repülőtéren. Az egyik leggyalázatosabb világszenzáció, amely befu­totta a nyugati sajtót (a keletit nem, itt az üldöző vi­gyorgott minden képről platina ínyét vicsorgatva). En­nek a sorsnak ki nem lenne mániákusa? Száműzött író a huszadik század végén. (Bergyajev, ha élne, szomorúan kasszírozhatná az igazolást új kö­zépkor-elméletéről.) Napnál világosabb az interjúból is. hogy mindezek ellenére az egyik legoroszabb író él abban az amerikai elvonultságban. És a Magyar Televízió eljutott odóig, hogy — a ko­rábbi letiltás után — bemutathatta ezt az interjút. Lapunk pedig szerencsésnek mondhatja magát; Dalos László kollégánk még száműzetése előtt Moszkvában fényképezte le az írót. Ez is dokumentum. De adalék is az ünnephez. * Fábián László PÁRBESZÉD Ezen a héten BÉRCZES LÁSZLÓ válaszol: Bíró István miskolci olvasónk hosszú levelet írt szerkesztőségünknek. Ebből - terjedelmi okokból - részleteket tudunk közölni: „Tudom, hogy majd min­den levél így kezdődik: .Hűséges és régi olvasója vagyok a Film Színház Muzsikának...’ - ez nálam valóban így van. Nemigen ragadtam eddig tollat, il­letve tettem írógépbe papírt, de ami az újság 46. számában Bérezés úr .Párbeszéd' rovatában nyilvá­nosságra került, mélységesen felháborít. Többek kö­zött: 1. Milyen dolog az a kijelentés: Laklóíh Aladárról nem tervez riportot, hátha valamelyik kollégát meg­ihleti. Az illető színművészt nem ismerem, de vagy van, vagy nincs véleményem a színművészről, és ak­kor ilyen lekezelő hangon nem válaszolok az olvasó kérésére. Bérezés úrnak lehet szubjektív véleménye az említett művészrői, mint ahogy Béres Ilonáról is, de ne ilyen hányaveti módon közölje. (Véleményem szerint van kritikusi etika is a világon!) 2. Ha valakiről címet kérünk - az említett rovat­ban például Tímár Péter rendezőről —, van annyi süt- nivaló eszünk, hogy fellapozzuk a telefonkönyvet, nem kell kioktató módon válaszolni az olvasónak. 3. Hogy mer Bérezés úr kollégájáról a lap hasáb­jain véleményt nyilvánítani? Idézem: ,Az Arckép kri­tikájánál pedig a túlságosan is jó indulat fogta visz- sza kollégám tollát' . . . 4. Lokálpatrióta lévén nem értem, hogy a Miskolci Nemzeti Színház produkcióiról vagy az előadások, a következő bemutatók előkészületeiről immáron két éve nem jelent meg a Film Színház Muzsikában egyetlen sor sem. (Egyetlen képet kivéve, amely a Danek ,40 gonosztevő és egy darab ártatlanság’ be­mutatójáról tudósit.) Fia rosszindulatúan fogalmaz­nék, ez a szinte tüntető elhallgatás sem az újság ol­vasóinak, sem pedig az itt dolgozó színművészeknek nem jó1 Szeretünk, illetve szeretnénk tudni az ország­ban egymás munkájáról. Igenis, szeretett színházam minden dolgozója szorgalmasan végzi munkáját, te­hetségének legjavát adva még kisebb szerepekben is- teszi ezt minden esetben a közönség nagy örö­mére és mindannyiunk megelégedésére. Mert igen­is, SZÍNÉSZ csak úgy van, ha hallat magáról . . . Ré­gebben sokkal többet olvastunk az előkészület fázi­sában lévő bemutatókról — és ez nemcsak a mi szín­házunkra érvényes! Ugyan magyarázza már meg va­laki, hegy a színházunkról történt több mint két éve tartó kritikai agyonhallgatós minek köszönhető (vagy kinek)?” Kedves Bíró István! 1. Nem állt szándékomban lekezelő hangon fo­galmazni. Ha önnek mégis így tűnik fel, akkor ezút­tal kérek elnézést az illető művésztől. 2. Biztos, hogy „van annyi sütnivaló eszünk, hogy fellapozzuk a telefonkönyvet ”? 3. Szerintem idézett soraimmal nem nyilvánítottam kollégámról véleményt. 4. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk minden előadásra eljutni. De nincs igaza, nemcsak a Da- nek-bemutatóról tudósítottunk. Irtunk az O’Neill- és a Sartre-előadásról is, és bizonyos, hogy valamelyi­künk ott lesz a januári handke-bemutatón. 2 Szolzsenyicin

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék