Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-21 / 16. szám
TALÁLKOZÁS_________________________________________ _ SZELLEMI LELETMENTÉS Budapesten - Kallós Zoltánnal A Jóisten elém kínálta a lehetőséget, hogy ott ülhessek Kallós Zoltánnal a Halmos Béla vezette lemezfelvételeken. Az itthon, Románia- s világszerte ismert és tisztelt népzenekutató-gyűjtő azt a mérhetetlen kincset, amit Erdély s a Kárpáton túli csángó magyarság tud magáénak, majd’ húsz éve, a Balladák könyvében ismertette meg velünk először. Páratlan kincsásás volt ez. Kellett hozzá a szellemi leletmentés emberi s tudósi bátorsága. S nem maradt gondosan őrzött, leltárt számos múzeumi tárgy az, ami a falvak élő és megtartó mindennapjainak örömet, bút, munkát kísérő dala, tánca, ünnepe, rítusa, biztató szava volt: a magyarországi fiatalok is gyakorolták; a nyelvét, a lelkét tanulták. A táncházmozgalom hetvenes évek eleji nagy hulláma indult el a Kallós mutatta csapáson. Kevés ennyire makulátlan, mindenki által becsült alakja van a magyar tudománynak, mint ő. Személye élő legenda. És most újra itt van, jövöget már — ha csak a fizikai értelemben nyitódó határon — át, hogy hozza saját felvételeit, s főleg azokat a nagyszerű énekeseket, zenészeket, táncosokat, akiket fontos megismernünk, akik tudását, tehetségét meg kell örökítenünk. Nem az űrből érkezettek informálására, hanem a magunk kárpátmedencei (nemzet) tudatának épségben tisztán tartására. De ezek szavak, ez fogalmazás. (Kár, hogy a tények elfedik a valóságot — Rainer Maria Rilke híres bánkódása itt is, így is érvényes.) Figyeljünk inkább arra, hogy a magyarszováti református kántor és borbély, Maneszes Márton hogyan húzza Vintila Endrével és Botezán Jánossal. — A Mezőségen belül is a legarchaikusabb a zene ott. Egy tömbben, zavartalanul, még a tatárjárást is együtt, egy helyben átvészelve maradtak meg a felső-, és alsó-szovátiak, unitáriusok és reformátusok. Marci bácsi járt itt két éve már, a Katonakísérő lemezen is szerepelt. Rengeteget tud, s cigány muzsikustársai is mélyen ebben a zenei hagyományban gyökerezve játszanak — magyarázza Kallós Zoltán, de a füle amott van, a zeneszóra ügyel: „Béla, itt most átment Marci bácsi egy másik dallamra! Figyelje, ez a halottkísérő! Ritka nagyon. Magyarszováton az asszonyok tudják a sokversszakos szövegét is. Fiatal leányok, legények temetési menetében énekelték” — s már szavalja is a fájdalmasan szép szöveget. Persze, hogy azt firtatom, amit most mindnyájan: mi változott s változott-e egyáltalán valami odahaza, s a néphagyomány gyűjtése terén beszélhetünk-e forradalom előtti s utáni helyzetről. Megint nem akadémikus vagy elkalandozó, fellegjáró a csárdás (helyesebben annak fázisai szerint az „akasztós”, „összerázós”, „szökés”) és a katonakísérő visszahallgatása között elhangzó válasz: — Nem tudjuk, hogyan lesz. Az emberek félnek továbbra is, nem ok nélkül. Marci bácsi például nyolc éve nem vehetett hegedűt a kezébe. Megtiltották, büntették a muzsikálást, az együttlétet. Újra kell éleszteni az eddig rejtegetett tudást. Nekem is mennem kéne még. Az Európa Könyvkiadó adja ki a táncszógyűjtésemet, a rikoltásokat. De még a moldvai anyag nem teljes. S van, ahol még ugyanaz a szekus adja a passzusokat, aki december 22. előtt. Vannak persze terveim. Az összegyűjtött tárgyaim sorsáról Pécsett beszélgettünk, egy önálló épületről. De a Neamt megyei Szabófalván levő múzeumot is érdemes lenne ezek egy részével bővíteni, a Perka Mihály gyűjtését. Nemsokára pedig hozom a magyarpalatkaiakat, velük is készüljön lemez, hallgassák őket itt is. Marci bácsiék visszaérkeznek a felvételről a keverőhelyiségbe. Órák óta dolgoznak, készségesen újra és újrajátsszék a kért részeket. Marci bácsi szeme mindig nevet. A belső erő sérthetetlenségével sorolja meghurcoltatásának keserveit. Elképzelni is nehéz, hogy nagy leányok s egy fiú édesapja, négy kicsi gyermek nagyapja. Társát, a barázdált arcú Botezán Jánost is egyre faggatták a helyi hatalmasok, miféle szövegek, amik elhangzanak. Most, hárman, együtt, ha az otthontól távol is, de megint együtt húzzák a karácsonyi felnőtti kántálást, a magyar négyest s mindazt a gyönyörűséges dallamot, amire nem emlékezni nem tudnak. Mindez pedig nevezetes helyen történik. A rákosszentmihályi református parókián, az erdélyi menekültmisszió egyik magyarországi központjában, a lemezfelvételekre kiválóan alkalmas templomépületben, a Tőrkés László-avatta, székelyek faragta kopjafa szomszédságában. Ahonnan két esztendeje emberek tízezrei visznek ruhát, élelmet, jó szót, oda hoztak most Kallós Zoltánék, megint, újra: zenéjükkel kincset érő „segélyt”, amire bizony mi „anyaországiak”, nagyon rászorulunk. (budai) * Kallós Zoltán Maneszes Marci bácsi és a gépezet, ami segít megörökíteni az egyszerit, a mindig változót (Fotó: Kádár Kata)