Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-03 / 9. szám

200 ÉVES A MAGYAR THALIA_________________________ SZÍNÉSZEK FÖLDÖN ÉS ÉGEN A magyar hajnal fülemiléje Dérynéről sokat írt elismeréssel, nemritkán lelkesedés­sel a korabeli sajtó, köztük például a Játékszíni Almanach, a Nemzeti Társalkodó, a Honművész, az Erdélyi Híradó, a Rajzolatok, a Hasznos Mulatságok, a Nemzeti Játékszín. Amikor 1837-ben megnyílt a Pesti Magyar Színház, amely három évre rá a Nemzeti Színház lett, Vörösmarty Mihály is írni kezdte az Athenaeum című lapban a Játékszíni kró­nikáját. Kritikáiban ő már említést tesz Déryné játékának hibáiról is. Ám ugyancsak 1937-ben a Honművész még hó­dol Déryné nagysága előtt, kiemelve, hogy az európai né­pek színészetének történetében nincs színésznő, aki oly széles körű műsorral dicsekedhetne, mint ő. „Hozzá hasonlót századok szülnek” — összegezi vélemé­nyét a Honművész. Vitathatatlan, hogy a színpadi műfajoknak szinte min­den ágában óriási volt Déryné repertoárja. Ez szorgalmá­ra, munkabírására, de mindenekelőtt a sokoldalúságban is megmutatkozó tehetségére vall. Legkiemelkedőbb az éne­kes szerepeiben volt. Följegyezték, hogy énekhangja az al­só c-től a felső (koloratúr) f-ig terjedt, s mint az ékkő csillogott. Nem csoda, hogy énektudással rendelkező szí­nésznők ambíciója volt, hogy eljátszhassák Dérynét. Herczeg Ferenc prózában „énekelte” meg a nagy szí­nésznőt, amikor megírta a Déryné ifjasszonyt. El is ját­szotta a kor három nagyszerű prózai művésznője, Varsá­nyi Irén, Bajor Gizi, Szörényi Éva. Ám hogy énekesnői oldaláról is megmutathassák kiválóságát, énekes darabra volt szükség. Ezt egy huszonöt éves fiatalember írta meg: Szilágyi László. A Levendula az első librettója volt. Középpontjá­ba Dérynét helyezte. Műfaja háromfelvonásos operett, s a cselekménye is ennek szabályai szerint bonyolódik. Ze­néjét összeállította Friedl Frigyes és Somló Sándor. A be­mutatója 1923. február 16-án volt a Várszínházban. Innen Beöthy László, az Unió Színházüzemi Részvénytársaság legendás vezérigazgatója átvitte a Paulay Ede utcai akko­ri Blaha Lujza Színházba. Közben az operett május elsejére an suite elérkezett a 75. előadásához. A szép széria Szilágyi Lászlónak jó belé­pőül szolgált a zenés színpadokra, és húsz éven át, sajná­latosan korai haláláig, bátran mondhatjuk, uralta a me­zőnyt. Számos operett és zenés játék szövegkönyvét írta, köztük olyan sikereseket, mint a Csókos asszony, az Én és a kisöcsém, a Vén diófa, a Mária főhadnagy. A darabban Dérynét az alig tizenkilenc éves Harmath Hilda játszotta és énekelte. S hogy hangja nem csak az operettpr­imadonna­i szerepkörre tette őt alkalmassá, azt meggyőzően jelzi pályafutása. Olyan operai szerepeket énekelt, mint Tosca, Carmen és a Faust Margitja. A Levendulát 1964. szeptember 26-án a Szegedi Nemzeti Színház ismét színpadra vitte. A librettó megújítását a rendező-díszlettervező Szász Károly, a verseket Dalos László végezte el. Dérynét Iván Margit opera-énekesnő ala­kította. A darab nagyoperetti külsőségek közt ment Szege­­den. Az újabb bemutatásra már nem kellett negyven évet várni, csupán alig tízet. A Levendula 1973. december 30-án látott ismét reflektorfényt a Miskolci Nemzeti Szín­házban a színház másfél évszázados jubileuma alkalmá­ból. Hajdú Júlia szerzett hozzá zenét. Déryné szerepét Várhegyi Mártára osztották. A bemutató kritikai vissz­hangja nem ítélte eléggé méltónak a darabot az ünnepi alkalomhoz. Kifogást emelt azon okból is, hogy a földol­gozott cselekmény meglehetősen távol tartotta magát a színháztörténeti hitelességtől. Szilágyi László is jócskán „csúsztatott”; a színpadon olyan személyek találkoztak egymással, akiknek csak az adott időpontnál vagy előbb, vagy később lehetett módjuk erre. Alapjaiban azonban valóságos és válságos eseményeket idéz fel a darab. Így ír erről Déryné egy levelében: „Mi­n­dén már Pestről szinte kikergették a magyar színészeket, elbontván egyetlen színkörüket, a Duna-parton álló úgy­nevezett Rondellát, mert a Versöhönerungs Comission (szépészeti bizottság) dísztelennek találta, hogy ott álljon, elvándorolt tehát a magyar hazában szerteszéjjel, hogy elég helye legyen a németnek a magyar fővárosban.” Az évszám: 1815. (Ugyanaz, mint Tolnay Klári Déryné­­filmjében.) A harmadik felvonásban domborodik ki Mis­kolc városának jelentősége a magyar színészet és Déryné életében; ott találnak maguknak otthont, ha szegényeset is. A darabban többször utalnak arra, hogy a Pesten hon­talanná vált társulat Miskolcra készül. Azt mondják, ők is „udvari” színészek lesznek, akár a németek. Tudvalévő ugyanis, hogy Benke József direktor színészei a miskolci Korona Szálló udvarán mutatkoztak be a Tündérlak Ma­gyarhoniban című darab előadásával. Játszottak hát foga­dóban, csűrben; nekik ez jelentette a tündérhont Magyar­honban. Várhegyi Mártáról úgy nyilatkozott a kritika, hogy ér­zéseket éreztető finom játéka, szép éneke kitűnően és bá­josan keltette életre a köztudatban élő Déryné-s képet. Itt illő köszönetet mondanom Horkits Erzsébetnek, a Szegedi Nemzeti Színház és Koncz Boglárkának, a Miskol­ci Nemzeti Színház művészeti titkárának Iván Margit, il­letve Várhegyi Márta Dérynét ábrázoló fotóinak készséges rendelkezésünkre bocsátásáért. Két másik Déryné-képet közvetlenül az alakítóiktól kap­tam. A két kép, valamint a­­két színésznő visszaemlékezé­se arról tanúskodik, hogy a Déryné-kultusz ápolását ko­runk utazó — ma már rosszul cseng az, hogy vándor — társulatainál fontos feladatnak tartották, s ennek kedvéért darabot is írattak a maguk számára. Szinetár György Déryné útrakel című daljátékát dr. Pongrácz László zenéjével az Állami Déryné Színház, másik nevén a Faluszínház mutatta be 1956. október 13-án, az akkor még Sztálinvárosnak nevezett Dunaújvá­rosban. A további előadások sorozatát a forradalom meg­szakította, de azt követően egy évig járta vele a társulat az országot. — Mindenütt nagy szerettei fogadták — mondja Kollár Lívia, a címszerep egykori alakítója. — Déryné alakja százötven évvel később is közel állt a falusi lakosság szí­véhez. Kollár Lívia ma már nyugdíjasként tekinthet vissza gazdag művészi pályájára. — Soproni vagyok — meséli —, színésznővé az anyagi kényszerűség tett, mivel családommal igen szűkösen él­tünk. Úgy gondoltam, a színházban munkához, kereset­hez juthatok, s közben valahogy leérettségiztem. Tolnay Andorhoz, a soproni színtársulat direktorához beállítottam, s kértem, foglalkoztasson. Ilyen bátor kislány voltam ... — Déryné is, még mint Schenbach Róza így kezdte. Be­nyitott Láng direktor úrhoz, hogy igen szeretne játszani. Volna-e már neki való gyermekrolló ... Bocsánat a fél­beszakításért ... — Tolnay meghallgatott, s fölvett kezdőnek, görlnek. Nyilván megfelelhettem neki is, meg a közönségnek is, mert a színháznál ragadtam. Pestre Erdélyi Mihály szer­ződtetett. A három nevezetes színházához. Alkalmam nyílt itt, aztán a Magyar Színházban, a Városi Színházban, ké­sőbb a Fővárosi Royal Színházban az operett és a próza legnagyobbjaival, Honthyval, Latabárral, Lázár Máriával, Fedákkal, Bilicsivel — soroljam tovább? — együtt szere­pelnem. Vidéken is megfordultam. A Déryné Színház kí­nálta föl nekem Déryné szerepét. — Mi ezzel kapcsolatban a legszebb emléke? — Ó, sok ilyen van. Talán azt eleveníteném föl, hogy a darabban énekelt dalokra Medgyaszay Vilma tanított be. Ilyenekre, mint a Cserebogár, sárga cserebogár, az Ezért

Next