Film Színház Muzsika, 1990. július-október (34. évfolyam, 27-40. szám)
1990-07-07 / 27. szám
TALÁLKOZÁS EBBEN A SZATYORBAN BENNE VAN AZ ÉLETEM! ÚGY VIGYÁZZ RÁ! Ezekkel a szavakkal adta át Szathmáry Margit a féltve őrzött fotókat, cikkeket, kritikáikat, amelyek a pályáját kísérték. — Nézzük át együtt... — Látod, kicsi lelkem, itt kezdődött. Ez úgy történt, hogy apám halála után Marosvásárhelyről feljöttünk Pestre. Hárman maradtunk, az anyám, a nővérem és én. Nagyon szegények voltunk. Anyámnak szerencsére kitűnő kézügyessége volt, és elkezdett varrni, hogy meg tudjunk élni. Egyszer volt egy hirdetés az újságban, hogy jó hangú fiatal nőiket felvesznek a Városi, a mai Erkel Színház kórusába. Nekem nagyon jó hangom volt, gondoltam, megpróbálom. Jelentkeztem, és azonnal felvették. Ott találkoztam Rózsahegyi Kálmánnal. Az egyik darab szünetében azt mondta nekem: — Gyere csak ide, te kislány! Nem akarsz te színésznő lenni ? . . . Elpirultam, és mondtam: Jaj! Én csak az akarok lenni!... Erre azt mondja: — Akkor feljössz hozzám, és én meghallgatnak!... Mondom: — Nagyon szépen köszönöm, de én nem tudok tandíjat fizetni, mert mi nagyon szegények vagyunk. Erre ő: — Ki beszél itt tandíjról? Feljössz, és kész! Felmentem. Meghallgatott, és azt mondta: — Édes gyermekem, te tandíjmentes leszel! Na, így kerültem én Rózsahegyi Kálmánhoz. Mindig a szalonban voltak az órák. Csodálatosan hangulatosak voltak azok az együttlétek. Mi növendékek a fotelekben ültünk, finom, puha, szép fotelekben, és Rózsahegyi mesélt. Mi tátott szájjal hallgattuk. Egy ilyen alkalommal jelent meg a kor legismertebb kritikusa, Egyed Zoltán. Akkor írta rólam azt a kis cikket az Esti Élet 1922. november 9-i számában. „Egy szép szőke kislányt szólít Rózsahegyi a pódiumra. Neve Szathmáry Margit, erdélyi, székely lány, özvegy dr. Szathmárynénak a lánya. Ahogy a száját kinyitja, abban a pillanatban melegség fut végig az emberen, van a hangjában valami bársonyos, puha, meleg timbre, úgy búg ez a hang, mint az orgona. A kis lányban valami édes nemes páthosz van, igazán nem túlzok, amikor azt mondom, hogy egyenesen, sőt legegyenesebben Márkus Emíliára emlékeztet ... ” Hogy én milyen boldog voltam akkor, azt el sem tudod képzelni. Ez volt életem első kritikája. Hát így kezdődött. Aztán azt mondták, menjek a Színiakadémiára, mert kell a diploma Oda is felvettek, és ott is tandíjmentes voltam. Sőt! Megkaptam a Fővárosi Nagyösztöndíjat. Havi 600 pengőt! Az sok pénz volt ám! 1927-ben kaptam meg a diplomámat... Látod?! Itt a gyémántdiplomám, amit 1987-ben adtak át a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.. . Na, a Színiakadémia elvégzése után én Debrecenbe szerződtem. Sokat játszottam, drámai szende voltam. Ott aztán férjhez mentem Szél Gyulához. Építészmérnök volt. Nem tudta megbocsátani az anyósom, hogy a fia szegény lányt hozott a házhoz. Meg is tett mindent, hogy ne érezzem otthon magam. Egy fél év múlva édesanyám lejött értem. Azt mondta: „Pakolsz, fiam, és jössz Pestre! Te színésznő akartál lenni, nem cseléd! Ha az urad szeret, utánad jön Pestre!...” Tudod, az édesanyám olyan igazi, kemény székelyasszony volt. Az uram szeretett, de mégsem jöhetett utánam, mert ő az édesapjával dolgozott együtt. Akkor építették a debreceni krematóriumot. Még most is kint van a tábla. Építette Szél Gyula és fia. Leveleztünk sokáig, aztán két év múlva elváltunk. — És mi történt, amikor felkerültél Pestre? — Először leszerződtem a Steinharth és Rott kabaréba. Ott magánszámokat, sanzonokat adtam elő, meg az éppen futó darabokban játszottam ... Hát kérlek szépen, megyek egyik este játszani, és ki van írva a kapura: A színház megszűnt!... Se felmondás, se értesítés, csak a tábla a kapun. Gondolhatod, mit éreztem. Aztán jött a Kamara Színház. Ott egy évig játszottam, majd a Belvárosi Színház, ott is egyévig, és akkor következett életem ,legszebb nyolc éve, a Nemzeti Színház. Fantasztikus társulat volt. Dr. Németh Antal volt az igazgató. Olyan színészek játszottak ott, mint Szörényi Éva, Tasnády Ilona, Mátrai Erzsi, Tőkés Anna, Makay Margit, Pethes Sándor, Gobbi Hilda... Csodálatos volt! Aztán jött a háború, és aztán jött sok rossz. — Kiürült a szatyor. Nincs több fénykép. Nincs több cikk, kritika. Akkor még csak 40 éves voltál... ?! Mi következett ezután? — Az Általános Szerető Vállalat. Major Tamás ugyanis szélnek eresztette a Nemzeti Színház gárdáját. Voltak , akiket igazoltak , és voltak, akiket nem. Engem nem, öt év szilenciáimra ítélitek. — Miért? — Hogy miért, kicsi lelkem?! Mert valaki feljelentett, hogy a háború előtt „az üldözött felekezetre megjegyzést tettem”. Hiába tanúskodott mellettem Tőkés Anna, Makay Margit és még sokan mások, hogy nem igaz, nem vették figyelembe. Az idő tájt éppen egy olyan felekezetű ember volt a legnagyobb szerelmem, és amely szerelem egészen a háborúig tartott, tíz évig! A Nemzetiben tudtak erről a kapcsolatról, tehettem akkor én valamiféle megjegyzést? Rám sütötték ezt a bélyeget, és nem védekezhettem ellene. Még Gobbi Hilda .