Filmvilág, 1960 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1960-12-01 / 23. szám

legtartalmasabb regényei közé. A „Fekete város” előkelőbb helyet foglal el a mik­­száthi életműben, hogy csak egy példát említsünk. Viszonylag talán még a leg­jobban sikerült a Móricz-életanyagból való válogatás. De az Erdély-trilógia, a Betyár, a Rózsa Sándor — az ember- és korábrázolásnak ezek a soha el nem avuló mesterművei még adósságai a magyar filmgyártásnak. Más kérdés, de nem árt megemlíteni, hogy Móricz műveiben feszülő drámai erőt, lendületet, fojtogató atmoszférát egyik filmünk sem tudta a maga művészi teljességében visszaadni, s az igazi, nagy Móricz-film még nem készült el. Ezek azonban csak a meglevők prob­lémái, a fájóbb hiány, amit nem csinál­tunk meg. Jósika, Eötvös regényei, Petőfi János vitéze és Arany Toldija, sőt a nem­zeti klasszicizmus utolsó nagy állomása, Madách műve, Az ember tragédiája is. A kiegyezés és a proletárforradalom kö­zötti „történelmi vákuum”, a magyar kapitalizmus kezdeti évtizedei haladó írói­nak alkotásait sem lenne érdektelen meg­vizsgálni. Az élesszemű és szenvedélyes tollú Tolnai Lajos, a romantikától a rea­lizmusig eljutó Iványi Ödön, Justh Zsig­­mond, Bródy Sándor és Thury Zoltán, a kisemberek ábrázolója, vagy Gárdonyi Géza nagy regénye, az Egri csillagok — mind filmtéma-lehetőségek. S az idősebb generációnál még kortársnak számító Kaffka Margit, a magyar irodalom leg­jelentékenyebb nő­ írója (Színek és évek, Hangyaboly), Nagy Lajos és a nemrég el­hunyt Heltai Jenő művei között is van filmlehetőség. Természetesen e teljességre nem töre­kedő felsorolásban szerepelnek olyan írók is, akiknek nincs egy filmre kívánkozó kiemelkedő alkotása, hanem egész élet­műve az. Láttunk már jól sikerült példát erre a magyar filmművészetben is. A „Vasvirág” forgatókönyvének nem egy Gelléri-novella az alapja, hanem az író egész oeuvre-je. Eötvöst és Jósikát nem sokan olvassák „eredeti műfajukban” — a film lenne képes egyedül széles réte­gekkel megismertetni, letörölni róluk a port. Tudjuk, hogy filmrendezőinknek meg­vannak a maguk klasszikus tervei, álmai, művészi elképzelései. Ezeket a művészi el­képzeléseket egyeztetve egy rugalmas állami tervvel, lehet csak megoldani a klasszikusok megfilmesítésének fontos kul­túrpolitikai feladatát. Ha van egy tíz­tizenöt éves állami terv, ha a primus inter pares kérdéseként vetődik fel éppen a terv alapján az egyes esztendőkben egy-egy klasszikus kiválasztása, mindig lesz alkotó­­művész, akinek művészi elképzeléseivel találkozik a választás. Nemzeti kultúránkra épül filmművészetünk is. És bár elsődle­gesen kultúrpolitikai, feladat a klasszikus irodalmi alkotások terjesztése, alapvető tévedés lenne, ha szemet hunynánk afelett, amit ez a kultúra ad magának a filmművé­szetnek. Itt nem kizárólagosan arról van szó, hogy pl. a „Bakaruhában”, a „Li­­liomfi”, a „Vasvirág” és az „Édes Anna” mint filmalkotás is kiváló, hanem mind­arról a művészi értékről, amelyeknek klasszikus alkotásainkban ihletteremtő, in­venciókat sugalló erejük van. BORHY ANNA Jókai: Szegény gazdagok

Next