Filmvilág, 1975 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-01 / 7. szám
A mozi- vagy tévéfilmeknek egyaránt megvan az a sajátosságuk, hogy a megjelenítés szuggesztivitása révén még arra is hatnak, aki tulajdonképpen tiltakozik ez ellen a hatás ellen. A csak leírásokból ismert történeti személy látható arcvonásai, ruházata, gesztusai óhatatlanul bevésődnek a nézőbe, és a további ismeretek sem tudják kitörölni őket. Éppen ezért nem mindegy, hogy milyen kép vésődik az emberbe, hogy mit idéz fel majd a továbbiakban egy-egy kimondott név. Michelangelo bizonyos fokig — és legalább bizonyos ideig — olyan marad, úgy jelenik meg, ahogy az olasz tévéfilm (írta: Carlo Prosperi, rendezte: Sollvero Blasi) most bemutatta. Nem az adatok pontosságáról vagy pontatlanságáról van szó, hanem az egészről, és a személyiség kisugárzásáról, a semmi mással össze nem vethető művekről. S pontosan ezt, a lényeget hamisítja vagy legalábbis torzítja el a rendezés. Nyilvánvalóan nem lehet hasonló, nagyobb közönségnek szánt ismeretterjesztő filmet anekdoták nélkül összeállítani. Az anekdoták — mint anekdoták — hitelesek, szerepelnek akár Vasari olasz mesterekről írt könyvében, akár Condivi Michelangelo életrajzában. Csak éppen az anekdoták önmagukban még nem mondanak semmit, és elterelik a figyelmet arról, ami valóban fontos. Maguk a művek itt csak illusztrációk , holott általuk, megteremtésük révén lett Michel ilyen volt-e angelo Michelangelo. Kevés művész van, aki ennyire alkotásai révén formálja önmagát, aki ennyire a szobrain és freskóin keresztül élne, s akinek egész életútja annyira az alkotás szolgálatában állt volna. Éppen ezért a művek — különösen a kortársakéhoz viszonyítva — rendkívül személyesek, s szinte áttétel nélkül közvetítik a mesterben dúló belső viharokat, feszültséget, küzdelmeket. De ha már ezt az — egy-egy figurában vagy csoportban — benne rejlő dinamikát nem is tudta érzékeltetni a rendező, hogyan egyszerűsíthette így le a pápa és Michelangelo szüntelen, drámai összecsapását? Pontosabban: mindig csak az összecsapást látjuk, a durva kirobbanást is mindig csak nagyon egyoldalúan, a művész szemszögéből. Holott II. Gyula pápa ösztönzése, serkentő akarata, és mecénás egyénisége nélkül Michelangelo soha nem kaphatta volna a megbízatásoknak, lehetőségeknek azt a sorát, amit így kapott. Gyula pápa, a gonosz kényúr, aki megüti a kor egyik legnagyobb mesterét — ezt mutatja a film. Valójában azonban Gyula pápa olyan munkaalkalmakat teremt számára, amelyek megsokszorozzák erejét, és mintegy kényszerítik, hogy önmagán is túllépve hozza létre embercentrikus, de mégis az emberi léptéket meghaladó gigászi figuráit. Ritka eset a történelemben, hogy a művész egy ennyire igényes, és hozzá minden tekintetben méltó mecénással vívhatja meg párharcát. Két egyformán nagy egyéniség mérkőzik itt (holott erről a film nem vesz tudomást) — s végül is a művész akarata győz. A Sistina kápolnában Michelangelo nem előírások szerint fest: azt önti formába, amit lázongó fantáziája és gyötrődő alakokkal túlterhelt képzeletvilága elébe vetít. Szinte elképzelhetetlen, hogy — akár akkor, akár később — egy ilyen óriási megbízáson dolgozó művész ennyire csak a maga ura, ennyire szuverén alkotó legyen. S ahogy a pápa figurája elrajzolt — hamis — ugyanúgy hamis a kor egyik legnagyobb reneszánsz építészének, Bramanténak az alakja is. Mintha egy intrikákat szövő udvaroncot és nem a kor kiemelkedő mesterét látnánk magunk előtt. Mindenki, akivel Michelangelónak bármilyen nézeteltérése is volt, szükségképpen csak gonosz lehet — sugallja a film. Ezen a kissé leegyszerűsítő történetfelfogáson már általában túljutottunk. PASSUTH KRISZTINA Michelangelo?