Filmvilág, 1977 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1977-02-15 / 4. szám

Törd a fejed, érdemes JEGYZETEK AZ ÚJ TEVEVETÉLKEDŐKRŐL Képzeljünk el egy magasugró viadalt, ahol csupán egyetlen ver­senyző van, s az küzd vetélytársak nélkül, me­zőny nélkül, szurkolók nélkül — a léc ellen. Nos, pontosan ilyen a televízió Soha jobb kor című műveltségi fejtörő­je. Az elgondolás szerint háromtagú családok ve­télkednének itt, de im­már négy hete egy és ugyanazt a három em­bert látjuk, a Gerbner családot, akik tehát egy egységet képviselnek. Amíg elfogadják vála­szaikat, addig övék a pálya, s egy méltó és szép jutalom reménye, amely kellően nem mél­tányolható változás a korábbi vetélkedők bosszantóan kis tétjeihez képest. Ebben a játék­ban minden megnyert forduló 200 kilométerrel hosszabbítja meg annak a képzeletbeli körnek a sugarát, amelyen belül a versenyző család tagjai tetszés szerinti helyre elutazhatnak. Tét tehát van, izgalom még sincs. Egy könyvekkel és ké­nyelmes pamlagokkal berendezett, barátságos, de mégis klausztrofóbiá­san zárt szobában felel­nek a kérdésekre, me­lyek minden fordulóban egy másik évszázad tör­ténelmével, irodalmával és zenéjével kapcsolato­sak. Színvonalasak ezek a kérdések, a válaszok szintén­ talán túlságosan is azok. Egyik-másik kiselőadásszerű, nevek­ben, számadatokban hemzsegő válasz után a néző lemondóan legyint, s az érdeklődés pislogó lángja is ellobban ben­ne. A fejtörőjátékok ha­tásosságának pszicholó­giai alapja az, hogy a „ha én lennék ott, tud­nám-e a választ?” ki­mondott, vagy kimon­datlan kérdésére a néző legalább néha igenlőleg felelhessen, más szóval, hogyha közvetetten is, de részt tudjon venni a játékban. A Soha jobb kor azon­ban ezt nem teszi lehe­tővé. A játékot éltető esetlegesség, a „hátha” és a ,,mi lenne ha” he­lyett itt a játékosságot megölő teljes bizonyos­ság van. A versenyzők számára az biztos, hogy jövő héten is ők verse­nyeznek, méghozzá előre megadott anyagból, a néző számára pedig az, hogy a biztosra menő, csak erre koncentráló versenyző felkészülésé­vel ő más irányú elfog­laltsága miatt nem ve­télkedhet, tehát még iz­gulnia sem érdemes. Hiába kedves és termé­szetes tehát Vágó István játékvezető, hiába in­telligensek, sőt néha brilliánsak a válaszok, az egész ••műsor a haj­danvolt gimnáziumi tör­ténelemóráink izgalmas­­ságát sem közelíti meg, mert ott legalább nem tudtuk előre, hogy az­nap ki felel. Míg a Soha jobb kort az egyhangúság teszi tönkre, a Lehet egy kér­déssel több? című vetél­kedő talán egy kissé túl­zottan változatos. Sem a téma, sem a módszer azonossága nem ad a műsornak egységes ar­culatot: legutóbb egy adáson belül kellett a versenyzőknek szokat­lan, különleges formájú tárgyakat képről felis­­merniök, egy kérdésre adandó három lehetsé­ges válasz közül a he­lyeset kiválasztani, öt kép közül az egyetlen logikailag oda nem tar­tozót kiszűrni és elektro­nikus jéghoki meccset vívni. Ez az utóbbi a kriti­kus nézőt némi szemöl­dökráncolásra készteti, mondván, hogy még a műsor címében is ,­kér­­dés­­ekről, fejtörésről volt szó, nem ügyességi játékról. Ám a tiszta profil hiányát szívesen megbocsátjuk ennek a lendületesen pergő mű­sornak, amelyet Egri Já­nos vezet, s amely Egri­nek egy korábbi műso­rával, a Játék a betűk­­kel-lel ellentétben vég­­re-valahára igazi show, a pompás, lüktető ritmusú szignáltól kezdve az utolsó képkockáig. A jelenleg műsoron levő három fej­törő játék közül a legegységesebb, a legátgondoltabb mégis 29 /

Next