Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-02-15 / 4. szám
‘Trut tcccLoA Scturát ? Edu bolgár fiú, rettenetesen bongyor hajjal. Becsületes neve Eduard, akár Szigligetinek, a romantika drámagyártójának. Ez az Eduard már Arany János balladája miatt is olyan különlegessé tette nevét, hogy kénytelenek voltunk eduardtalanítva edusítani őt, aki filmrendezőnek készült a velünk párhuzamos filmes osztályban a főiskolán. Filmrendezők és színházrendezőik közös órákra jártak honvédelemből, marxizmusból és még valamiből (de arra már nem emlékszem). Csak arra, hogy vendéghallgatóként Lajta bácsi filmtörténetét hallgattam és az öreg mindenáron kollokváltatni akart; hiába mondtam, nem vagyok filmrendező. Gábor Pál, Szabó István, Kézdi Kovács Zsolt, Elek Judit, Gyöngyössy Imre, később a főiskolára visszavett domonyi Huszárik, Kardos Ferenc, Rózsa János és Singer Éva jártak oda (belőle Kármentő Andrásné néven az egyik legjobb vágó lett.) Meg Edu a barátjával, a csendes, nagyon okos Csata Karcsival. Hármasban nagy sétákat beszéltünk végig. Edu végighallgatott minket, talán még nem volt tökéletes a magyarban. (Csala — valahol a Sziget utca táján kerengve háztömb körüli peripatetikusban — egyszer csak megvallotta, hogy átiratkozik a bölcsészetre. Elképedtem. Három esetről, ha tudok, amikor az annyira óhajtott főiskolát valaki önként hagyta volna ott, fölismerve, vagy úgy vélve, hogy képességei más irányban jobban kamatoztathatóak. Máig tisztelem Rockenbauer Eleonórát, aki hátat fordított a színésznőségnek és Rab Nóraként érdekes rádióriportokat készít. Mindez később volt már. Amikor Edu ismét visszajött. Mert 56-ban megszakadt a tanítás. A küföldi diákokat hazautaztatták. A két koreai fiút — hogy hívhatták őket és tizennégy vagy nyolcvanhárom évesek voltak-e? — elszeleltették és soha hírüket sem vettem. Miként művészképzőben lenni szokott, barátian öldököltük egymást. Értendő: ki-ki a saját osztályát. Átgyilkolni egymás osztályába csak ímmel-ámmal lehetett, semmi érdekünk nem fűződött volna a filmeseket színházi létünkre mészárolgatni. De egymás között — ők is, mi is — alapos vérengzést végeztünk. Edut mindenki szerette. Ez kissé gyanússá tette. Miért nem féltékenyek rá a többiek? Miért nem látnak benne versenytársat? Csak azért, mert a diploma után hazamegy és nem vesz el celluloidszalagot a mássik elől? Edu kedvesen jámbor volt. Sosem láttam haragudni. Mérgeskedni sem. Mosolygó volt mindig és szelíd. Végrekimehettünk a főiskoláról, amit akkorra nagyon untunk már. Edu eltűnt egy számomra mesebeli Bulgáriában. Szétszéledtünk. Évszámra nem találkoztunk. Fél szemmel mégis figyelem évfolyamtársaimat, hogy lépnek előre, miként torpannak meg. Távoli módon és láthatatlanul, valami összeköt velük. Eduval is, akit alkalmanként egy pécsi filmfesztiválon percekre, köszönésnyi időre viszontláttam. Elek Jutka időnként hírt adott róla: Edu forgat, Edu a Hungarofilm vendége. És most itt van a mozikban. Eduard Zaharjev harmadik játékfilmje. Az előző bizonyos sikert hozott neki magyar mozitájakon. Amolyan szatirikus elemzése volt a villák mai lakóinak. Valahogy elsikkadt a mozikínálatban számomra. S most beültem Eduard Zaharjev: Férfias idők-jéhez, megtudni, kicsoda is ez a hallgatag bolgár fiú, aki életem színdarabjában mellékszereplő volt. (Mit tudunk Eduról? És mit tud Edu magáról? Régi-régi időkben játszódik Edi filmje, talán száz éve. Valahol a nagypapa korában keresi önmagát, mert percekig sem kétséges, hogy mint minden valamirevaló művész, Zaharjev is azért csinál filmet, mert tisztázni akarja személyét. Azt szokták mondani: a művész önkifejezésre törekszik. Sokkal inkább arról van azonban szó, hogy önmagát kívánja megfogalmazni. Nem annyira a vi