Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1978-02-15 / 4. szám

‘Tru­t tcccLoA Scturát ? Edu bolgár fiú, rettenetesen bon­­gyor hajjal. Becsületes neve Eduard, akár Szigligetinek, a romantika drá­­magyártójána­k. Ez az Eduard már Arany János balladája miatt is olyan különlegessé tette nevét, hogy kénytelenek voltunk eduardtalanít­­va edusítani őt, aki filmrendezőnek készült a velünk párhuzamos filmes osztályban a főiskolán. Filmrende­zők és színházrendezőik közös órák­ra jártak honvédelemből, marxiz­musból és még valamiből (de arra már nem emlékszem). Csak arra, hogy vendéghallgatóként Lajta bácsi filmtörténetét hallgattam és az öreg mindenáron kollokváltatni akart; hiába mondtam, nem vagyok film­rendező. Gábor Pál, Szabó István, Kézdi Kovács Zsolt, Elek Judit, Gyöngyössy Imre, később a főiskolá­ra visszavett domonyi Huszárik, Kardos Ferenc, Rózsa János és Sin­ger Éva jártak oda (belőle Kármen­tő Andrásné néven az egyik legjobb vágó lett.) Meg Edu a barátjával, a csendes, nagyon okos Csata Karcsi­val. Hármasban nagy sétákat beszél­tünk végig. Edu végighallgatott min­ket, talán még nem volt tökéletes a magyarban. (Csala — valahol a Sziget utca táján kerengve háztömb körüli peripatetikusban — egyszer csak megvallotta, hogy átiratkozik a bölcsészetre. Elképedtem. Három esetről, ha tudok, amikor az annyira óhajtott főiskolát valaki önként hagyta volna ott, fölismerve, vagy úgy vélve, hogy képességei más irányban jobban kamatoztathatóak. Máig tisztelem Rockenbauer Eleonó­rát, aki hátat fordított a színésznő­­ségnek és Rab Nóraként érdekes rá­dióriportokat készít.­ Mindez később volt már. Amikor Edu ismét visszajött. Mert 56-ban megszakadt a tanítás. A küföldi diá­kokat hazautaztatták. A két koreai fiút — hogy hívhatták őket és tizen­négy vagy nyolcvanhárom évesek voltak-e? — elszeleltették és soha hírüket sem vettem. Mi­ként művészképzőben lenni szokott, barátian öldököltük egy­mást. Értendő: ki-ki a saját osztá­lyát. Átgyilkolni egymás osztályába csak ímmel-ámmal lehetett, semmi érdekünk nem fűződött volna a fil­meseket színházi létünkre mészárol­­gatni. De egymás között — ők is, mi is — alapos vérengzést végez­tünk. Edut mindenki szerette. Ez kissé gyanússá tette. Miért nem féltéke­nyek rá a többiek? Miért nem látnak benne versenytársat? Csak azért, mert a diploma után hazamegy és nem vesz el celluloidszalagot a más­­sik elől? Edu kedvesen jámbor volt. Sosem láttam haragudni. Mérgeskedni sem. Mosolygó volt mindig és szelíd. Végre­­kimehettünk a főiskoláról, amit akkorra nagyon untunk már. Edu eltűnt egy számomra mesebeli Bulgáriában. Szétszéledtünk. Év­számra nem találkoztunk. Fél szem­mel mégis figyelem évfolyamtársai­mat, hogy lépnek előre, miként tor­pannak meg. Távoli módon és látha­tatlanul, valami összeköt velük. Eduval is, akit alkalmanként egy pécsi filmfesztiválon percekre, kö­­szönésnyi időre viszontláttam. Elek Jutka időnként hírt adott róla: Edu forgat, Edu a Hungarofilm vendége. És most itt van a mozikban. Edu­ard Zaharjev harmadik játékfilm­je. Az előző bizonyos sikert hozott neki magyar mozitájakon. Amolyan szatirikus elemzése volt a villák mai lakóinak. Valahogy elsikkadt a mo­zikínálatban számomra. S most be­ültem Eduard Zaharjev: Férfias idők-jéhez, megtudni, kicsoda is ez a hallgatag bolgár fiú, aki életem színdarabjában mellékszereplő volt. (Mit tudunk Eduról? És mit tud Edu magáról? Régi-régi időkben játszódik Edi filmje, talán száz éve. Valahol a nagypapa korában keresi önmagát, mert percekig sem kétséges, hogy mint minden valamirevaló művész, Zaharjev is azért csinál filmet, mert tisztázni akarja személyét. Azt szok­ták mondani: a művész önkifejezés­re törekszik. Sokkal inkább arról van azonban szó, hogy önmagát kívánja megfogalmazni. Nem annyira a vi­

Next