Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-07-15 / 14. szám
A 3 BA A zene annyira nélkülözhetetlen a film számára, hogy ha valamelyik rendező nem él vele, ez ugyanolyan extravaganciának tűnik, mint a legszélsőségesebb formabontó (vagy ma már pontosabban: formateremtő) kísérletek. Alkotója válogatja, ki mire és hogyan használja a zenét. S milyet. De akár puszta hangulatfestő, akár érzelmi elemeket elmélyítő, akár drámai ellenpontozó, akár egyszerű emlékidéző szerepet kap, akár bonyolult időszabályozó a művészi elemek között, akár csak szimpla betét, mindig alkalmazkodnia kell. A képi kifejezéshez, a képmozgás valóságos idejéhez és a kompozíció fiktív időritmusához, a játék környezeti és emberi teréhez, vagyis a „plánok” külső, meg a kapcsolatok és feszültségek belső távlataihoz. A helyzetekhez, az indulatokhoz, a meditációkhoz, a párbeszédekhez és narrátorszövegekhez. Azonosulásra kényszerít, vagy elidegenít, prózai mozzanatokat költői-kultikus szférába emel, vagy fennkölt jeleneteket a kegyetlen valóság földszintjére szállít — de majdnem mindig alázatos kiszolgálója, legfeljebb olykor rafinált szolgája a filmben konfrontálva szövetkező többi műfajnak. És ez még olyankor is érvényes, mikor a filmek alkotói kifejezetten „zenés” témát választanak: nagy komponisták, előadóművészek életét, alkotások, nagy művek hatását, történelmi, vagy elszigetelt emberi sorsokat drámaian befolyásoló szerepét mutatják be. A Broadway metodiákhoz hasonló zenés látványosságok sem változtattak ezen, legfeljebb feltűnőbbé tették, fontosabbnak tüntették fel a zene szerepét, mikor a történéshez kötötték. A Beethoven muzsikára születő kiscsirkéről készült alkotás is csak a filmzene e kiszolgáló rendeltetésének magas színvonalú művészi lehetőségeire világított rá. A televíziót kényszerítették feladatai, hogy olyan produkciókat is készítsen, melyekben a filmkészítés összes egyéb művészi-műfaji és technikai eleme a zenéhez igazodik, azt szolgálja. A dolog itt tehát megfordult. A tévét tájékoztató és közművelő kötelezettségei elvezették a koncerttermekbe és táncszínpadokra. A rendezők és operatőrök nem kevés verejtékkel kezdték közvetíteni az eseményeket, keresni a hangzó muzsikához a láttatni valót. Balett és népi táncok esetében a mozgó testek diktálják a képek vágását, a váltások ritmusát, ami nemcsak megkönnyítő kapcsolatot nyújtott a zenéhez, de a leküzdhetetlen cselekménykereső hajlamot is kielégítette. A koncerteken viszont a táncmozgás és a táncos cselekvés szerepét csak a muzsikusok, énekesek, karmesterek mozgására, a vonóhúzás, a dobolás, a szájmozgás, a dirigálás gesztuskészletére lehet ráhúzni, a látható cselekvés nem a zenei történést fejezi ki, csak a muzsikáló ember feladatmegoldását mutatja. Muzikális rendezők, akik a zene formavilágát és szerkezetét éppen eléggé értékes és gazdag „témának” tartják, mert felismerték és kihallják a formákból és hangstruktúrákból a bennük rejlő, beléjük kódolt emberi üzenetet, ma már nem elégszenek meg a hangzó apparátus fényképezésével. S bár a klasszikus értékű zeneművek a képkomponálás jelenlegi eszközeinek még túlságosan ellenállnak, a népszerű „könnyű” muzsika láttatásában a filmtechnika egész arzenálját felhasználják. Egyetlen néhány perces táncdal alatt egész kis világokat mutatnak be, az énekesek sétálnak, autóznak, repülnek, soronként új kosztümökben tűnnek fel, mosolyognak és üvöltenek. Vagy ellenkezőleg: hoszszan eltévednek, sokáig nézetnek velünk egy szál virágot, egy felhőt, fodrozó víztükröt, arcuk, vagy éppen csak szemük, óriásira közelített éneklő szájuk belemosódik a környezetbe, eltűnik a természet képei mögött, aztán mintha csak más alakba költözne a muzsika, új testet öltve tűnnek elő. Hol érzelmesen lebegnek, hol sejtelmesen elhomályosulnak, mint a századelő impresszionis-