Filmvilág, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
Méghozzá a dokumentatív filmkészítés komplex módján: az interjú, a riport, a valóságjáték, a film- és fotóillusztráció eszközeivel. E sok műfaji elemből alakul ki végül Nagy Sándor portréja. Általában a dokumentumfilmekről. Úgy hiszem, a műfajt akkor vehetnénk igazán komolyan, ha az operatőr huzamosan elbújna a hős magánéletében. Kertjének bokrában vagy a ruhásszekrényében. Mint haditudósító a frontvonalban. Anélkül, hogy a jelenlétét észrevennék. S ha fontos esemény történik, megindítaná a felvevőgépet. Erre azonban nincs lehetőség. Ezért a dokumentumjáték eseményeit mindig reprodukálni kell, „színészileg” eljátszatni, ha az eredeti modellel vagy amatőr szereplőkkel is, „irodalmi” formában, legyen a szöveg bármilyen kötetlen, a reális közeghez képest mindenképpen egy fiktív valóságban. Hiába tartja a rendező a Naturét ütőerősebbnek a költői beszédnél. A legpedánsabb dokumentumjátékban is van némi „költészet”. Ha nem annyi is, mint a Duinói elégiákban. A néző tudja, hogy egy kegyes csalásra fizetett be. De nem akarja felébresztetni magát. A rendező lelkiismerete azonban sohasem lehet nyugodt. Mindig éreznie kell, hogy a hitelesség kliséi között jár ebben a konstruált, felidézett, úgynevezett valóságban. Magyar József talán önmaga megnyugtatására is vonta be hősét saját portréjának elkészítésébe. Eredeti kísérlet ez. Még akkor is, ha az együttműködés nem mindig zavartalan. Nagy Sándor fölkel a betegágyból. Találkozik a rendezővel, akihez régi barátság fűzi. Megismerkedik Polgár Gézával, színészi alteregójával és a többi szereplővel. A szűkebb „stáb” közösen beszéli meg a filmet, felbolygatják a múltat, körülírnak egy-egy eseményt, keresztkérdéseket tesznek fel egymásnak, vitatkoznak, olykor még veszekednek is. Ezek a „kerekasztal-beszélgetések”, szinte a film ámbitusán, bor mellett, cigarettafüstben, a mozgóképsor legélőbb kockái. Aztán a főhős köhint egyet, fölhajtja az inge ujját, és besétál saját életrajzának „képi színházába”. Mint afféle megfigyelő, önellenőr, művészi revizor. S elkezdődik a mintha-játék. A film alkotói teszik magukat, mintha a történet valóságos térben és időben játszódnék, mintha nem volna forgatókönyv, mintha szerepük a véletlenen is múlnék, mintha a kamera nem állna lesben. A főhős pedig időnként előlép, szót kér, megakasztja a játékot. „Gézának” szólítja önmagát, „művésznőnek” a volt szeretőjét. Korrigálja az előre megbeszélt valóságot. Dokumentáló hévvel leplezi le a dokumentumot. Magyar József nagy életismerettel állítja elő a tsz-elnök múltjának legdrámaibb epizódjait. Történelmileg is hiteles valóságmodellt ad. Jó ritmusban váltogatja az eszközöket. De portréhőse, sajnos, akkor is beleszól a történetbe, amikor csak a „jelenlétét” kell igazolnia, nincs semmilyen komolyabb mondanivalója. Korkedvezmény. Ennél sutább címet fogadásból se tudnék kitalálni. Csikorog, mint egy rozsdás ajtózár. Unalmas, akár az ásítás. Magyar József érdekes dokumentumfilm-kísérlete különb címet érdemelt volna. GALSAI PONGRÁC Z»A néző tudja, hogy egy kegyes csalásra fizetett be. De nem akarja felébresztetni magát’* (fent Polgár Géza) (Szabó Árpád felvételei) Korkedvezmény — magyar, 1980. Rendezte: Magyar József. Kép: Bánok Tibor. Szereplők: Nagy Sándor, Polgár Géza, Péva Ibolya, Dobos Ildikó, Göndör Klára, Kovács János, Darás Léna, Tánczos Tibor, Demjén Gyöngyvér. Gyártó: MAFILM Híradó- és Dokumentumfilm Stúdió. 23