Filmvilág, 1986 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1986-10-01 / 10. szám
Zártkörű pokol Swann szerelme Ifjúkoromban elhittem, amit Babits írt Proustról és végtelen regényéről: korunk Nagy könyve, a világirodalom utolsó klasszikusa. Egy mai Dante... egy új Balzac.. Való igaz: a szerelmi szenvedély analízisének Proust nagyobb mestere, mint Stendhalon kívül bárki más (noha ő maga inkább csak homoszexuális vonzalmakat élt át); az arisztokrata világ léhaságának Saint- Simon óta nincs élesebb szemű és szavú leleplezője, mint ő (noha a valóságban ez a fölkapaszkodott félzsidó fiú élt-halt egy vérbeli előkelőség vacsorameghívásáért); és ami a legfontosabb: az időnek és az emlékezésnek eladdig ismeretlen dimenzióit és gazdagságát tárta fel, és ezzel új lapot kezdett az irodalomban; mégis az újdonság ingere múltán egy kicsit mintha megsápadt volna a nagy könyv és varázsa, és bizonyára túlzás volt Balzacot és Dantét emlegetni, s amit Babits a század krónikájának és enciklopédiájának mondott, talán csak a fin de siécle krónikája és enciklopédiája, maga Proust pedig analízisével csak egy formátumosabb Bourget, esztéticizmusával egy szuper Huysmans. Vagy egy szerencsésebb Justh Zsigmond. A két író nagyjából egyidőben látogatta Párizs arisztokrata és művészköreit, s nem lepődhetnénk meg, ha összetalálkoztak volna valamelyik szalonban, ahol áldozhattak különös szenvedélyüknek, amelyet Proust egy író-szereplője ezzel a szóval jelöl: „Megfigyelek”, mintha csak Justh Zsigmondot idézné, aki ezt írja egy új ismeretségéről: „Leültetem magam mellé és — tanulmányozom"; és ha ennyire hasonló volt a francia regény és a magyar napló írójának — koruk divatszavával — attitude-je, nincs abban semmi csodálatos, hogy megfigyeléseik és tanulmányozásaik eredménye is gyakran hasonlatos, olyannyira, hogy egy-egy passzusuk 30 szinte fölcserélhető. Odette lakásának leírása például, sötétre festett falaival, „amelyek keleti kelmékkel és török olvasókkal voltak borítva, és ahol selyemzsinóron egy nagy japán lámpa függött”, s ahol a látogatót titokzatos kis szögletek várták, „aminőkkel tele volt a szalon minden bemélyedése, kínai virágcserepekbe helyezett roppant pálmák között, vagy pedig oly spanyolfalak mögött, amelyekre fényképek, szalagcsokrok és legyezők voltak tűzve” — szakasztott úgy, ahogyan Justh Zsigmondnál látjuk az isteni színésznő, Sarah Bernhardt appartement-jában: „...sötét szalon csupa bibelot-val elárasztva... nagy jegesmedve-bőrökkel leborított kerevet, amelyre keleti selyemszövetekből és hímzésekből sátor borul. .. Az atelier falait vérvörös posztó fedi, amely azonban alig látszik a ráakasztott tárgyaktól. Tőrök, képek, szövetek, szőnyegek, a zongorán kissé túl egy hangyász bőre, koponyák, japán álarcok, ritka legyezők, régi pergamenek ...” Ezek a kellékek, ezek a csecsebecsék és ritkaságok, drága kelmék és kárpitok, olcsó ízlés tanújelei kapnak megérdemelten nagy szerepet Volker Schlöndorff filmjében. Amely film természetesen nem a magyar napló, hanem a francia regény lapjait eleveníti meg, mert a két rokon szemléletű és betegsége miatt rokon sorsú író közül Proust a szerencsés, nagyobb tehetsége volt, idő és betegség szorításában is bevégezhette életművét, ráadásul franciául írta övé a világhír. Prousthoz folyamodni tárgyért s ihletért vakmerő vállalkozás, sőt, ha szigorúan vesszük, merő lehetetlenség. Mert mit is kezdhetne egy film a prousti mű lényegével, az eltűnt idő nyomába szegődött emlékezéssel s varázseszközeivel: a teába mártott sütemény ízével s a galagonyabokorral, amely ha fényképezhető is, a vetítővásznon, megfosztva a körülötte zsongó asszociációktól, nem lesz az a „katolikus virágbokor”, amelynek a regényben megismerhettük. Volker Schlöndorff tehát a film rendezője s egyszersmind a szövegkönyv társszerzője), óvatos mérséklettel, de még így is merészen, a nagy mű legkevésbé prousti és leginkább regényszerű részét választotta ki feldolgozásra: Swann szerelmének történetét, a regénynek ezt az óriásbetétjét, előképét az elbeszélő főhős későbbi szerelmeinek. Swann, immár a kopaszodó férfi, az egyetlen parvenü, akit gazdagsága és szelleme elfogadtat a történelmi nevek dölyfös társaságával, melyhez természetesen félvilági hölgyek is tartoznak, megismerkedik e kitartott szépségek egyikével, Odette-tal, beleszeret, meghódítja, kitartja, aztán persze féltékenykedik. Története voltaképpen nem is egy szerelem históriája, hanem a féltékenységé. Comtesse de Diana, a századvég egyik szalonhősnője, kérdés-felelet könyvet adott ki, ebben olvasható: „Mi a féltékenység? — Pokol, ahol még mindig szeretünk.” Ez így nem több, mint puszta szellemeskedés, de azért a pokol csak pokol, akkor is, ha zártkörű infernó, előkelő szereplőkkel és vagyont érő kulisszák között. Ennek az érzelmi alvilágnak Proust legtudósabb szakértője, Volker Schlöndorff pedig Proust méltó vizuális tolmácsa. Hűséges tolmács: nem tesz egyebet, mint lefényképezteti a regény jeleneteit, elmondatja színészeivel a szereplők szavait, legföljebb változtat itt-ott a jelenetek sorrendjén, legföljebb cselekvéssé írja át a regény egy-egy közlő mondatát. E tapadó hűség ellenére, amit a vetítővásznon látunk, mégsem fényképezett irodalom, hanem valóságos film, bensőséges dráma, eleven emberi alakoké, kiknek üres fejébe és szenvedéssel tölt szívébe a kamera éppoly éleslátással tud behatolni, mint Proust figyelő szeme. Ez a film láthatóvá teszi a regény láthatatlan szövetét: Proust kommentárjait és analíziseit. Nagyszerű színészek arcára írja a történetet. Egy film, melyben a nagy sztár, Alain Delon a harmadik szereplő! A két főszerepet Jeremy Irons és Ornella Muti kapta. Remek választás mind a kettő, különösen a színésznőé, akiben a rendező megtalálta Odette regénybeli vonásait: a kényes bőrt, a nagy szempárt, a kiugró arccsontokat, az ábrázat szépségének közönséges voltát. Hasonló telitalálat a többi szereplő megjelenése, öltözete, viselkedése is, egészen az inasok szoborszerű alakjaiig, akik valóban úgy állnak a lépcsőn, ajtónál, hintó mellett, „mint az a pusztán dísznek való harcos, akit Mantegna legvadabbul gomolygó képein lehetett látni, ahogy pajzsára támaszkodva ábrándozik, míg mellette rohanvást ölik egymást az emberek.. .”