Filmvilág, 1986 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1986-10-01 / 10. szám

Zártkörű pokol Swann szerelme I­fjúkoromban elhittem, amit Babits írt Proustról és végtelen regényé­ről: korunk Nagy könyve, a világirodalom utolsó klasszikusa. Egy mai Dante... egy új Balzac.. Való igaz: a szerelmi szenvedély analízisének Proust nagyobb mestere, mint Stendhalon kívül bárki más (noha ő maga inkább csak homo­szexuális vonzalmakat élt át); az arisztokrata világ léhaságának Saint- Simon óta nincs élesebb szemű és szavú leleplezője, mint ő (noha a va­lóságban ez a fölkapaszkodott fél­zsidó fiú élt-halt egy vérbeli előke­lőség vacsorameghívásáért); és ami a legfontosabb: az időnek és az emlé­kezésnek eladdig ismeretlen dimen­zióit és gazdagságát tárta fel, és ezzel új lapot kezdett az irodalomban; mégis az újdonság ingere múltán egy kicsit mintha megsápadt volna a nagy könyv és varázsa, és bizonyára túlzás volt Balzacot és Dantét em­legetni, s amit Babits a század króni­kájának és enciklopédiájának mon­dott, talán csak a fin de siécle króni­kája és enciklopédiája, maga Proust pedig analízisével csak egy formá­­tumosabb Bourget, esztéticizmusával egy szuper Huysmans. Vagy egy szerencsésebb Justh Zsigmond. A két író nagyjából egy­­időben látogatta Párizs arisztokrata és művészköreit, s nem lepődhetnénk meg, ha összetalálkoztak volna vala­melyik szalonban, ahol áldozhattak különös szenvedélyüknek, amelyet Proust egy író-szereplője ezzel a szó­val jelöl: „Megfigyelek”, mintha csak Justh Zsigmondot idézné, aki ezt írja egy új ismeretségéről: „Leültetem magam mellé és —­ tanulmányozom"; és ha ennyire hasonló volt a francia regény és a magyar napló írójának — koruk divatszavával — attitude-je, nincs abban semmi csodálatos, hogy megfigyeléseik és tanulmányozásaik eredménye is gyakran hasonlatos, olyannyira, hogy egy-egy passzusuk 30 szinte fölcserélhető. Odette lakásának leírása például, sötétre festett falaival, „amelyek keleti kelmékkel és török olvasókkal voltak borítva, és ahol selyemzsinóron egy nagy japán lámpa függött”, s ahol a látogatót titokza­tos kis szögletek várták, „aminőkkel tele volt a szalon minden bemélye­dése, kínai virágcserepekbe helyezett roppant pálmák között, vagy pedig oly spanyolfalak mögött, amelyekre fényképek, szalagcsokrok és legyezők voltak tűzve” — szakasztott úgy, ahogyan Justh Zsigmondnál látjuk az isteni színésznő, Sarah Bernhardt appartement-jában: „...sötét szalon csupa bibelot-val elárasztva... nagy jegesmedve-bőrökkel leborított kere­­vet, amelyre keleti selyemszövetekből és hímzésekből sátor borul. .. Az atelier falait vérvörös posztó fedi, amely azonban alig látszik a ráakasz­tott tárgyaktól. Tőrök, képek, szöve­tek, szőnyegek, a zongorán kissé túl egy hangyász bőre, koponyák, japán álarcok, ritka legyezők, régi perga­menek ...” Ezek a kellékek, ezek a csecsebe­csék és ritkaságok, drága kelmék és kárpitok, olcsó ízlés tanújelei kapnak megérdemelten nagy szerepet Volker Schlöndorff filmjében. Amely film természetesen nem a magyar napló, hanem a francia regény lapjait eleve­níti meg, mert a két rokon szemléletű és betegsége miatt rokon sorsú író közül Proust a szerencsés, nagyobb tehetsége volt, idő és betegség szorí­tásában is bevégezhette életművét, ráadásul franciául írt­a övé a világ­hír. Prousthoz folyamodni tárgyért s ihletért vakmerő vállalkozás, sőt, ha szigorúan vesszük, merő lehetetlen­ség. Mert mit is kezdhetne egy film a prousti mű lényegével, az eltűnt idő nyomába szegődött emlékezéssel s varázseszközeivel: a teába mártott sütemény ízével s a galagonyabokor­ral, amely ha fényképezhető is, a vetítővásznon, megfosztva a körü­lötte zsongó asszociációktól, nem lesz az a „katolikus virágbokor”, amely­nek a regényben megismerhettük. Volker Schlöndorff tehát­­ a film rendezője s egyszersmind a szöveg­könyv társszerzője), óvatos mérsék­lettel, de még így is merészen, a nagy mű legkevésbé prousti és leginkább regényszerű részét választotta ki fel­dolgozásra: Swann szerelmének tör­ténetét, a regénynek ezt az óriásbe­­tétjét, előképét az elbeszélő főhős későbbi szerelmeinek. Swann, immár a kopaszodó férfi, az egyetlen parvenü, akit gazdagsága és szelleme elfogadtat a történelmi nevek dölyfös társaságával, melyhez természetesen félvilági hölgyek is tar­toznak, megismerkedik e kitartott szépségek egyikével, Odette-tal, be­leszeret, meghódítja, kitartja, aztán persze féltékenykedik. Története vol­taképpen nem is egy szerelem histó­riája, hanem a féltékenységé. Com­­tesse de Diana, a századvég egyik sza­lonhősnője, kérdés-felelet könyvet adott ki, ebben olvasható: „Mi a fél­tékenység? — Pokol, ahol még mindig szeretünk.” Ez így nem több, mint puszta szellemeskedés, de azért a pokol csak pokol, akkor is, ha zárt­körű infernó, előkelő szereplőkkel és vagyont érő kulisszák között.­­ Ennek az érzelmi alvilágnak Proust legtudósabb szakértője, Volker Schlöndorff pedig Proust méltó vizuá­lis tolmácsa. Hűséges tolmács: nem tesz egyebet, mint lefényképezteti a regény jeleneteit, elmondatja szí­nészeivel a szereplők szavait, legföl­jebb változtat itt-ott a jelenetek sor­rendjén, legföljebb cselekvéssé írja át a regény egy-egy közlő mondatát. E tapadó hűség ellenére, amit a vetí­tővásznon látunk, mégsem fényképe­zett irodalom, hanem valóságos film, bensőséges dráma, eleven emberi ala­koké, kiknek üres fejébe és szenvedés­sel tölt szívébe a kamera éppoly éles­látással tud behatolni, mint Proust figyelő szeme. Ez a film láthatóvá teszi a regény láthatatlan szövetét: Proust kommentárjait és analíziseit. Nagyszerű színészek arcára írja a tör­ténetet. Egy film, melyben a nagy sztár, Alain Delon a harmadik szereplő! A két főszerepet Jeremy Irons és Ornella Muti kapta. Remek választás mind a kettő, különösen a színésznőé, akiben a rendező megtalálta Odette regénybeli vonásait: a kényes bőrt, a nagy szempárt, a kiugró arccsonto­kat, az ábrázat szépségének közönsé­ges voltát. Hasonló telitalálat a többi szereplő megjelenése, öltözete, visel­kedése is, egészen az inasok szobor­szerű alakjaiig, akik valóban úgy áll­nak a lépcsőn, ajtónál, hintó mellett, „mint az a pusztán dísznek való har­cos, akit Mantegna legvadabbul go­­molygó képein lehetett látni, ahogy pajzsára támaszkodva ábrándozik, míg mellette rohanvást ölik egymást az emberek.. .”

Next