Filmvilág, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-05-01 / 5. szám
BERLIN Alvó medvék álmai ■ KUBISZYN VIKTOR AZ 56. BERLINALE ELVESZETT A SOKSZÍNŰSÉGBEN. AMERIKAI SZUPERPRODUKCIÓKTÓL ÚJ-ZÉLANDI INDIE-DRÁMÁIG TERJEDT A SKÁLA. Az idei berlini felhozatalt látva ismét bebizonyosodott: a film lehet művészet, de hogy sokszor az is ipar, biztos. A versenyprogramban idén is a tradicionális filmnyelvű, maximum tematikában újszerű filmek domináltak, az igazi kincsek, ha voltak, valahol elsikkadtak a látótérben. A hivatalos versenyprogram idén is meglehetősen vegyes volt: a legújabb amerikai szuperprodukcióktól az új-zélandi indie-drámáig terjedt a skála. A Panoráma szekcióban vetítették a világfilm legújabb, izgalmasnak tűnő alkotásait, míg a Fórumban az útkereső, formabontó művek kaptak volna helyt — ha lettek volna ilyenek. Sajátos társprogram volt a „Traumfaren — Film stars of the fifties", amelyben valaha volt színésznő-idolok filmjeit vetítették a kortárs nézők okulására — a fesztivál egyetlen magyar filmjét is ebben a blokkban játszották: a Körhintát, Törőcsik Mari miatt. Érdekes újítás volt a fesztiválon a „Kinderfilmfest", ahol elsősorban a tizennégy éven aluli gyerekek számára vetítettek ifjúsági alkotásokat. Az idősebb és toleráns nézők pedig a Panoráma szekcióban a „Tweddy Twenty Tribute" retrospektív vetítéseit nézhették, többek között Ozon, Jarman és Almodovar filmeket. A válogatásban azok a filmek és alkotók kaptak helyt akik az elmúlt húsz évben „Teddy-díjat", vagyis a meleg- és leszbikus szervezetek által odaítélt külön elismerést kapták a fesztiválon. A berlini filmfesztivál egész évben működő gyár, ami a fesztivál idején járatódik csúcsra: négyszázezer látogató, a világ minden tájáról idesereglett újságírók, filmesek, filmszakemberek, forgalmazók és persze léhűtők: az élet pezseg, meeting meeting hátán, a program pedig az egyszerű néző számára gyakorlatilag áttekinthetetlen. A rendszer viszont olajozottan működik, minden és mindenki mindig a helyén van. A filmekről ez már kevésbé mondható el. Európai zsánerek. Új művel jelentkezett a francia új hullám mára már kiégett nagy öregje, Claude Chabrol. A hatalom mámora című film egyszerre próbál vígjáték és társadalomkritika lenni: míg az előbbi többé-kevésbé sikerül neki — a könnyed franciás szellem sziporkái ismét megteszik a magukét — az utóbbi inkább fölöslegesen odaillesztett vörös farok: egy elhivatott ügyésznő nyomozását követjük nyomon, aki korrupciógyanús és „érinthetetlen" üzletembereket helyez vád alá. A film direkt politikai mondanivalója („dühöng a korrupció, de úgyis lebukik, aki megérdemli — elvileg") keserédessé színezi a sok helyzet- és jellemkomikummal operáló művet, de a film összességében mégiscsak egy kismester feledhető alkotása. Ami miatt érdemes szót vesztegetni a műre, az Isabelle Huppert alakítása, aki a maga rutinjával és franciásan könnyed, olykor eszköztelen, olykor légies alakításával elviszi a hátán a filmet. A társadalomkritikai felhang a „kéz kezet mos" elvét hatalompraktikummá tévő vezető rétegek szarkasztikus bemutatásában teljesedne ki, a figurák azonban erőtlenek, a bonyodalmak és fordulatok pedig könnyen megjósolhatók. A legendás nouvelle vague egyik alapítója e film alapján már csak árnyéka önmagának — sic transit gloria mundi. Hasonlóan járt a közönség ítélete előtt a Bűnügyi románcímű Michele Placido opusz. Az epikus történet többfajta zsánert használ és kever, de sajnos úgy, hogy nem érik össze igazán erős filmegésszé a kevergetés: az amerikai koprodukcióban készült film egyszerre próbál gengszter-fejlődésregény, ütős akciófilm és társadalomlenyomat lenni, de a különböző zsánereszközök ahelyett, hogy erősítenék, kioltják egymást. A történetben egy gyermekkori baráti társaság maffiózó-családdá emelkedését követjük végig, több évtizeden keresztül, egészen az elkerülhetetlen bukásig. Az olasz alvilág bemutatása azonban meglehetősen papírízűre sikerült, a hitelesség vagy akár a filmen belüli cselekmény-koherencia legkevesebb jele nélkül. Pedig Michele Placidónak nem új a krimi műfaja: 1989-es rendezői debütálása óta több krimit is rendezett, a Bűnügyi románcon azonban egyes jól megoldott suspensejeleneteken túl nem látszik a krimi-rutin. A legnagyobb probléma az itt zsáneridegennek számító társadalmi tablófestés igénye: ahogy A Keresztapában is láttuk, a bűnözővilág mikrokozmosza lehet a világ/társadalom egészét leképező miniuniverzum, ehhez azonban több szükséges, mint az unalomba forduló epikus hömpölygés. A XXI. század követelményeinek megfelelő, ütős európai Keresztapára tehát úgy tűnik, még várni kell. A terror árnyéka. A versenyprogram egyik díjazott különlegessége volt Michael Winterbottom Út Guantanamóba című áldozat dokuja három arab fiúról, akiket elkapott a fogaskerék és az amerikai különleges alakulat Afganisztánban. A film megtörtént eseten alapul: három londoni arab fiú először Pakisztánba utazott, egy barátjuk esküvőjére, majd átkeveredtek Afganisztánba, ahol a véletlenek különös összjátéka folytán fogságba estek. A film (ál)dokumentarista eszközökkel mutatja be ezt a fura utazást, de ami igazán mellbevágó az a hatóságok viselkedése a bűnösnek tekintett fiúkkal: minden joguktól megfosztva, terroristának tekintve őket végigjátsszák rajtuk a pszichés és fizikai kínzások válogatott módozatait, a néző pedig a dokumentarista módszernek köszönhetően hol hüledezik, hol sírva nevet. Igen emlékezetes jelenet például, amikor egy homályos videófelvétel homályos foltjára mutatva akarja bebizonyítani egy kihallgatótiszt, hogy az ott az egyik fiú, amint épp Osama Bin Ladent hallgatja , egyszerre komikus, hisz mi tudjuk mi és hogyan történt a fiúkkal, ergo biztos nem lehetett ott, másrészt viszont tragikus, mert jól mutatja a rendszer paranoiáját a terror elleni küzdelemben. FILMVILÁG 7006/5 33