Filmvilág, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2006-05-01 / 5. szám

BERLIN Alvó medvék álmai ■ KUBISZYN VIKTOR AZ 56. BERLINALE ELVESZETT A SOKSZÍNŰSÉGBEN. AMERIKAI SZU­PERPRODUKCIÓKTÓL ÚJ-ZÉLAN­DI IN­DIE-DRÁMÁIG TERJEDT A SKÁLA. A­z idei berlini felhozatalt látva ismét bebizonyosodott: a film lehet mű­vészet, de hogy sokszor az is ipar, biztos. A versenyprogramban idén is a tradicionális filmnyelvű, maxi­mum tematikában újszerű filmek domináltak, az igazi kincsek, ha voltak, valahol elsikkadtak a látótérben. A hivata­los versenyprogram idén is meglehetősen vegyes volt: a legújabb amerikai szuper­­produkcióktól az új-zélandi indie-drámáig terjedt a skála. A Panoráma szekcióban vetítették a világfilm legújabb, izgalmas­nak tűnő alkotásait, míg a Fórumban az útkereső, formabontó művek kaptak vol­na helyt — ha lettek volna ilyenek. Sajá­tos társprogram volt a „Traumfaren — Film stars of the fifties", amelyben valaha volt színésznő-idolok filmjeit vetítették a kortárs nézők okulására — a fesztivál egyetlen magyar filmjét is ebben a blokk­ban játszották: a Körhintát­, Törőcsik Mari miatt. Érdekes újítás volt a fesztiválon a „Kinderfilmfest", ahol elsősorban a tizen­négy éven aluli gyerekek számára vetítet­tek ifjúsági alkotásokat. Az idősebb és to­leráns nézők pedig a Panoráma szekció­ban a „Tweddy Twenty Tribute" retros­pektív vetítéseit nézhették, többek között Ozon, Jarman és Almodovar filmeket. A válogatásban azok a filmek és alkotók kaptak helyt akik az elmúlt húsz évben „Teddy-díjat", vagyis a meleg- és leszbikus szervezetek által odaítélt külön elismerést kapták a fesztiválon. A berlini filmfesztivál egész évben mű­ködő gyár, ami a fesztivál idején járató­­dik csúcsra: négyszázezer látogató, a vi­lág minden tájáról idesereglett újságírók, filmesek, filmszakemberek, forgalmazók és persze léhűtők: az élet pezseg, meet­ing meeting hátán, a program pedig az egyszerű néző számára gyakorlatilag át­tekinthetetlen. A rendszer viszont olajo­zottan működik, minden és mindenki mindig a helyén van. A filmekről ez már kevésbé mondható el. Európai zsánerek. Új művel jelentke­zett a francia új hullám mára már kiégett nagy öregje, Claude Chabrol. A hatalom mámora című film egyszerre próbál víg­játék és társadalomkritika lenni: míg az előbbi többé-kevésbé sikerül neki — a könnyed franciás szellem sziporkái ismét megteszik a magukét — az utóbbi inkább fölöslegesen odaillesztett vörös farok: egy elhivatott ügyésznő nyomozását kö­vetjük nyomon, aki korrupciógyanús és „érinthetetlen" üzletembereket helyez vád alá. A film direkt politikai mondani­valója („dühöng a korrupció, de úgyis le­bukik, aki megérdemli — elvileg") kese­­rédessé színezi a sok helyzet- és jellemko­mikummal operáló művet, de a film ös­­­szességében mégiscsak egy kismester fe­ledhető alkotása. Ami miatt érdemes szót vesztegetni a műre, az Isabelle Huppert alakítása, aki a maga rutinjával és franci­ásan könnyed, olykor eszköztelen, olykor légies alakításával elviszi a hátán a filmet. A társadalomkritikai felhang a „kéz kezet mos" elvét hatalompraktikummá tévő ve­zető rétegek szarkasztikus bemutatásában teljesedne ki, a figurák azonban erőtle­nek, a bonyodalmak és fordulatok pedig könnyen megjósolhatók. A legendás nouvelle vague egyik alapítója e film alapján már csak árnyéka önmagának — sic transit gloria mundi. Hasonlóan járt a közönség ítélete előtt a Bűnügyi románc­ímű Michele Placido opusz. Az epikus történet többfajta zsá­­nert használ és kever, de sajnos úgy, hogy nem érik össze igazán erős filmegésszé a kevergetés: az amerikai koprodukcióban készült film egyszerre próbál gengszter-fejlődésregény, ütős ak­ciófilm és társadalomlenyomat lenni, de a különböző zsánereszközök ahelyett, hogy erősítenék, kioltják egymást. A tör­ténetben egy gyermekkori baráti társa­ság maffiózó-családdá emelkedését kö­vetjük végig, több évtizeden keresztül, egészen az elkerülhetetlen bukásig. Az olasz alvilág bemutatása azonban megle­hetősen papírízűre sikerült, a hitelesség vagy akár a filmen belüli cselekmény-ko­herencia legkevesebb jele nélkül. Pedig Michele Placidónak nem új a krimi műfa­ja: 1989-es rendezői debütálása óta több krimit is rendezett, a Bűnügyi románcon azonban egyes jól megoldott suspense­­jeleneteken túl nem látszik a krimi-rutin. A legnagyobb probléma az itt zsáneride­­gennek számító társadalmi­ tablófestés igénye: ahogy A Keresztapában is láttuk, a bűnözővilág mikrokozmosza lehet a vi­­lág/társadalom egészét leképező miniuni­verzum, ehhez azonban több szükséges, mint az unalomba forduló epikus höm­­pölygés. A XXI. század követelményeinek megfelelő, ütős európai Keresztapára te­hát úgy tűnik, még várni kell. A terror árnyéka. A versenyprogram egyik díjazott különlegessége volt Micha­el Winterbottom Út Guantanamóba című áldozat­ dokuja három arab fiúról, akiket elkapott a fogaskerék és az amerikai kü­lönleges alakulat Afganisztánban. A film megtörtént eseten alapul: három londoni arab fiú először Pakisztánba utazott, egy barátjuk esküvőjére, majd átkeveredtek Afganisztánba, ahol a véletlenek különös összjátéka folytán fogságba estek. A film (ál)dokumentarista eszközökkel mutatja be ezt a fura utazást, de ami igazán mell­bevágó az a hatóságok viselkedése a bű­nösnek tekintett fiúkkal: minden joguktól megfosztva, terroristának tekintve őket végigjátsszák rajtuk a pszichés és fizikai kínzások válogatott módozatait, a néző pedig a dokumentarista módszernek kö­szönhetően hol hüledezik, hol sírva nevet. Igen emlékezetes jelenet például, amikor egy homályos videófelvétel homályos foltjára mutatva akarja bebizonyítani egy kihallgatótiszt, hogy az ott az egyik fiú, amint épp Osama Bin Ladent hallgatja , egyszerre komikus, hisz mi tudjuk mi és hogyan történt a fiúkkal, ergo biztos nem lehetett ott, másrészt viszont tragikus, mert jól mutatja a rendszer paranoiáját a terror elleni küzdelemben. FILMVILÁG 7006/5 33

Next