Filmvilág, 2009 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2009-08-01 / 8. szám
többszempontú elbeszélésmódot az akciófináléban egy kilenc különböző szálon futó párhuzamos eseménysorban csúcsosítja ki, ahol az olvasó egymás után nyomon követheti, hogyan jutnak el a szereplők a párperces (és a főhős által magányosan elkövetett!) rablás tetőpontjáig. A stúdióvezetők és szakmai ismerősök javaslata ellenére Kubrick nem csak hogy megtartotta ezt a komplex szerkezetet, de rá is játszik az időbontás kihangsúlyozásával — míg a regény expozíciójában bemutatkozó főszereplőknél csupán egyszer (és indokoltan) ugrunk vissza időben, a film már az első jeleneteknél merészen, sőt öncélúan váltogatja az idősíkokat (miként erre a szenvtelen narrátorhang menetrendszerűen felhívja a néző figyelmét), a félórás akciófináléban pedig Kubrick egyes pillanatok gyakori ismétlésével (mint a lovak rajthoz állása a elöntő futam előtt), valamint egyazon jelenet más nézőpontból történő bemutatásával (mint a bárbeli verekedés kirobbanása) csak tovább fokozza a káoszt. Noha Kubrick modellje valószínűleg a Siodmak-féle Gyilkosok lehetett 1946-ból, A gyilkosságban megfigyelhető óvatos szubjektivizálás (minden egyes jelenet az adott főszereplő nézőpontjára összpontosítva mutatja be az eseményeket) szembefordul a White-regény mindentudó elbeszélési módszerével (ahol egy fejezeten belül akár három nézőpontváltás is előfordulhat), sokkal közelebbi rokonságot táplálva Jim Thompson egyik kevésbé ismert bűnregényével, az 1953-as The Criminalal, amely egy kéjgyilkosság felderítését meséli el tíz különböző érintett első személyű elbeszélésén keresztül. Noha Jim Thompson nem éppen rafinált struktúráival érdemelte ki rangját a bűnügyi irodalomban, ezzel a többszempontú elbeszélésmóddal máskor is próbálkozik pályája során (köztük A gyilkosság után írt Kill-off whodunitjével) — ennél azonban sokkal fontosabb, hogy Kubrick pályáján 1956 és 1964 között három film is ezt a narratív módszert követi: hasonlóan A gyilkossághoz, mind A dicsőség ösvényei (amelynek forgatókönyvében Thompson tevékenyen részt vett, bár a stáblistára már nem került fel a neve), mind pedig a Dr. Strangelove cselekménye tucatnyi főszereplő korlátolt nézőpontjából bemutatott jelenetek mozaikjából áll össze. Ennek ellenére Thompson közreműködése a stáblista és az utólagos alkotói visszaemlékezések szerint egyaránt kimerült a párbeszédek megírásában, míg a szerkezet állítólag csakis Kubrick saját keze munkáját dicséri — az alkotói pálya során ez az első, de messze nem az utolsó alkalom, amikor a film elkészültében részt vevő írók művészileg/erkölcsileg kisemmizettként végezték. Ugyanakkor a „köztes szerző" jelenléte pusztán a dialógusokon keresztül is tetten érhető, hála Thompson sajátosan sötét humorú mondatainak, amelyek bonctermi pontossággal tárják fel az emberi kapcsolatok mélyén rejtőző hideg tébolyt, a jellegzetes Thompson-féle „földi poklot" („Az a balek a teljes részét rád költi majd kislány, csak egy ötcentes szivart vesz magának" — „Ha ismerne, tudná, hogy nem hagynám George-nak szivarra szórni a pénzt..."). Hasonlóan thompsoni sajátosság a regény érzéki, minden férfiszereplőt ujja köré csavaró femme fatale-figurájából faragott, megkeseredett, kiszáradt fúria (akinek egyetlen eszköze az érzelmi zsarolás maradt), egy finoman homoszexuálisra hangolt szimbolikus apa-fiú kapcsolat beemelése (lásd az öreg Unger monológját az akció reggelén), valamint az abszurd fordulatra épített groteszk végkifejlet, amely a regény fokról-fokra kidolgozott befejezéséhez képest (a féltékeny George egy félreértés folytán végez a reptéren várakozó Johnnyval) valami ostoba véletlennel, egy elszabadult öleb miatt kiborult pénzeskofferrel buktatja le az utolsó gengsztert. A Thompson-féle A gyilkosság a White-féle Clean Break alapgondolatához képest (hogyan hiúsítja meg egyetlen, mindenre képes némber a jelképes „nagy zsákmány" elérését) a szereplők világa felett álló sorsszerűségre épít, arra a teljes, univerzális kiszolgáltatottságra, amellyel előbb-utóbb minden Thompson-hős saját pusztulása árán szembesül. Az érett Kubrick-filmekre jellemző alapkonfliktus, amely a deviáns egyén és a kontrollálhatlan környezet konfliktusát állítja középpontba (Lolita, Dr. Strangelove, Mechanikus narancs, Ragyogás) egyértelmű ismerősként köszön vissza Jim Thompson '50-es évekbeli életművéből — az amerikai bűnügyi író, utódaival szemben, nem csupán kiszolgálója lett egy emberfeletti szerzői ego önérvényesítésének, de jelentősen hozzájárult korai formálódásához is. □ „Csak egy ötcentes szivart vesz magának" (Stanley Kubrick: A gyilkosság - Sterling Hayden és Timothy Carey) FILMVILÁG 2009/8 17