Filmvilág, 2019 (62. évfolyam, 1-12. szám)
2019-12-01 / 12. szám
H ■n Junji Ito: Uzumaki n Nemes Z. Márió Spirál-a PlÄi:. vaSÜ I 5 A Lovecraft-ihlette manga-sorozat a kozmikus és a testhorrort KERESZTEZI EGY JAPÁN KISVÁROS ÁTLÉNYEGÜLÉSÉBEN. Az Uzumaki-franchise-zal, a Higunchinsky által rendezett filmes adaptáció formájában, legelőször a kétezres évek elején találkoztam, amikor a vizuális extremitások iránt érdeklődők számára még teljesen más értelme volt a „keleti nyitásnak". Utólag úgy látom, hogy személyes filmes szocializációm szempontjából ennek az időszaknak két nagy inspirációs hulláma volt, a megélénkülő európai horror-reneszánsz, kiváló spanyol, francia, angol alkotásokkal, illetve a távol-keleti trendek mainstream berobbanása, élükön a j-horrorral, melyet természetesen nagyban segítettek az amerikai remake-kultúra kisajátítási gesztusai. Nem szégyellem bevallani, hogy- nosztalgikus okokból- máig jobban szeretem Gore Verbinski A kör (2002) című remake-jét, mint az eredeti Ringo-sorozat darabjait. Természetesen befaltam Hideo Nakata munkáit is, innen kiindulva aztán sikerült számos műfajok közöttfölött álló zseniális auteur-t is felfedezni, mint Takashi Miike, Shinya Tsukamoto vagy Kiyoshi Kurosawa, de egy A körhöz kapcsolható máig emlékezetes kulturális tapasztalat megálljt parancsolt a túl messze nyúló keleti kalandozásokban. A japán vizuális kultúrában járatlan európai nézőként ugyanis az emblematikus kísértetlány, Sadoko, szuggesztív megjelenítését (arcot takaró hosszú fekete haj stb.) rendezői invenciónak, illetve tisztán esztétikai hatáselemnek tudtam be, noha itt a bosszúálló női szellem (az ún. onrjó) kabuki darabokban rögzült tradicionális ábrázolási kódjának megidézéséről van szó. Ennek a jelentésmódosító kontextusnak a felismerése döbbentett rá, hogy még a horrorfilmeket se lehet kizárólag érzéki módon - az adott kultúrából kimetszve - fogyasztani, és bármennyire inspiráló is a távol-keleti bizarrság-import, a reflektálatlan félreolvasás elkerülése érdekében értelmezői cölibátust fogadtam. Junji Ito legendás mangájával megismerkedve mégsem hallgathatok tovább, mert az Uzumaki egy számomra alapvető esztétikai hagyományba, a kozmikus és a testhorror kereszteződésének lovecrafti kontextusába írja bele magát önreflexív mód Kollektívban. Az 1963-ban született Ito fertőzésként hozza ezt az ihletést, noha soha nem készített Lovecraft-adaptációt, illetve műveiben nem találhatunk konkrét utalásokat az ún. Cthulhu-mítoszra sem. A kapcsolat tehát a motivikus párhuzamok, rájátszások és parafrázisok mellett egy mélyebb szinten, a képregényes ábrázolási technikában jelenik meg, ahogy a testek és terek kísérteties eltorzulása horrorisztikus revelációk megidézést segíti elő. Mediális szempontból ez az utóbbi mozzanat lesz igazán érdekes Ito munkájában, hiszen a lovecraftiánus horroresztétika lényege épp az a paradoxon, ahogy az ábrázolhatatlan kozmikus rettenet az ábrázolási formákat áttörve, megrongálva és elmozdítva válik nyelvi vagy vizuális eseménnyé. Mielőtt ebbe a kérdésbe belemennénk érdemes kihangsúlyozni, hogy a 19 epizodikus fejezetből felépülő, monumentális Uzumaki egy komplex és hosszú recepciós folyamat eredménye (is), hiszen a Lovecraftszövegek már aránylag korán, az 1940-es években elkezdenek japánul megjelenni, többek között a fantasztikus irodalmat közlő Hakaba magazin hasábjain. Mizuki Shigeru 1962-ben elkészíti az első manga-adaptációt Chitei No Ashito (Az alvilág léptei) címen, mely a Rémület Dunwichben (1929) jaszámos interjújában hangja jelenítődik meg" pán környezetbe helyezett filmvilág 35 iillB B'l— I