Filológiai Közlöny – IX. évfolyam – 1963.

1–2. szám - Tanulmányok - V. M. Zsirmunszkij: Ismered a hont? – Goethe és Byron költeményei

a maga funkcionális célratörésében anélkül vizsgálni, hogy ne vizsgálnák e stílus eszmei és képi tartalmát. Ugyanakkor egy irodalmi mű stílusa nemcsak a mű stilisztikáját jelenti: a stílus téma is, kép is, kompozíció is, nyelvi eszkö­zökben megtestesülő, de ezekre nem korlátozható költői tartalom is (mint Byron poémáiban a borús, melankolikus hős alakja, a poém­ák romantikus meséje, a kompozíció szaggatott jellege stb.). Mindezek a művészi stílus lénye­ges elemei, és talán a leglényegesebbek, mert ezek határozzák meg a nyelvi anyag összeválogatásának művészi elveit is, vagyis a stilisztikát, a szó szűkebb értelmében. Ily módon az irodalmi mű stilisztikája, ha a mű stílusának szemszögéből vizsgáljuk, tágabb értelemben irodalomtörténeti problémát jelent. Úgy gondolom, az úgynevezett „irodalomtörténeti stilisztika" a stilisztikai kutatások egyet­len olyan formája, amely megfelel a vizsgált tárgy — művészi nyelv, az iro­dalmi alkotás — jellegének, specifikumának. A nyelvi anyag elemzésénél a nyelvészetre (azaz a nyelvészeti stilisz­tikára), az irodalmi stílus értelmezésénél pedig az irodalom történetére támasz­kodva, az irodalmi mű stilisztikai vizsgálatának mindig történetinek kell lennie. Azok a kísérletek, amelyek az irodalmi művet „önmagában'', a maga „lénye­gében'" (Wesen), zárt, csak szavakban testet öltött „magában való világként", történeti kapcsolataiból és történeti feltételezettségéből kiragadva akarják vizsgálni­— ezt propagálják egyes, mostanság divatos nyugatnémet irodalom­tudományi irányzatok­ — szükségképpen „intuitív", azaz szubjektív-impresz­szionisztikus jelleggel bírnak. Ezek az „interpretációk" leggyakrabban az inter­pretátornak és korának eszméit és ízlését türközik, s ily módon legtöbbször tudatos, vagy szándéktalan hamisításoknak bizonyulnak, minthogy hiányzik megalapozottságuk: az irodalmi mű történelmileg meghatározott eszmei­művészi tartalmának és művészi (nyelvi) kifejezőeszközeinek objektív, törté­neti módszerekkel való elemzése­. Az ilyesfajta „fenomenológiai módszer" a mai nyugati tudomány antihistorizmusára jellemző. Történeti elemzést és mélyebb vizsgálatot igényel az író individuális stílusának fogalma is. Az „utánozhatatlanul egyénit", mint olyat, csak általá­nos fogalmakban és kategóriákban lehet vizsgálni, vagyis a történeti és a törté­neti-tipológiai fogalmakkal és kategóriákkal dialektikus összefüggésben. Az író egyéni stílusa összefügg az adott irodalmi irányzat vagy történelmi kor­szak stílusával, minthogy a nagy író sem él kívül az időn, nincs elszakadva kora irodalmi-társadalmi irányzatainak harcaitól, ellenkezőleg: az író művészi, individuális formában fejezi ki egy nagyobb vagy kisebb társadalmi kollektívá­nak, végső soron egy bizonyos társadalmi osztálynak a világnézetét és művészi ízlését. Nem véletlen tehát, hogy az individuál-stilisztikának még olyan követ­kezetes és meggyőződéses képviselője is, mint Leo Spitzer, kénytelen elismerni . Lásd: E. Staiger. Die Kunst der Interpretation. Zürich, 1955. L. még: W. Kayser : Das sprachliche Kunstwerk. Eine Einführung in die Literaturwissenschaft. 5. Auflage Bern — München, 1959. Vorwort, 6. oldal: „Eine Dichtung lebt und ensteht nicht als Abglanz von irgend etwas anderen, sondern als in sich geschlossenes sprachliche Gebilde." Összehasonlí­tásul: Ε. Staiger. Die Zeit als Einbildungskraft des Dichters. Zürich, 1939. 12. oldal:,, Statt zu erklären, müssen wir beschreiben." „Was den Literarhistoriker angeht, ist das Wort des Dichters, das Wort um seiner selbst willen, nicht was irgendwo dahinter, darüber oder darunter liegt". 5 Lásd Cesare Ctises (Róma) recenzióját Staiger ,,Die Kunst des Inter-pretierens" című könyvéről. — Weimarer Beiträge, 1960, Heft I. 158 — 167 oldal. 1*

Next