Filológiai Közlöny – X. évfolyam – 1964.
3–4. szám - Vita, szemle - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Szabó György) - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában Gáldi László( - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Radó György) - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Szabó Mihály) - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Egri Péter)
eltompítva szent János véres árnya emelkedik ki — mindez egyetlen a maga nemében — s valóban jellemzi azon évtizedeket, amelyek létrehozták. A festő Leonardo da Vincire emlékeztet az alakok megfestésében s a színezés szempontjából van valami a primitívekből is benne, de a légkör, amelyet képei árasztanak s a világnézet is, amelyet oly páratlanul fejeznek ki —a modernizmus Sarah Bernhardt skáláját érték el a festészetben." Ahány mondat, annyi lényeges megfigyelés. Az erotika, a vér, és a pompa kontrasztjaira felépített alkotás, „nem közönséges" színeivel, fenyegető ,,visio"-jával mérhetetlen nyugtalanságot és egyben bódultságot áraszt: mintha valami végzetes bűn történt volna itt, társadalmi méretekben; olyasmi, amit a pompázatos ragyogás sem képes feledtetni. Joggal áll tehát rettenve Salome, a démoni Egyéniség, a rontó Végzet alakja. Itt még szinte fenséges, nem kell hozzá, csak néhány esztendő, hogy elborzasztó gnómmá zsugorodjék össze. Látszólag messze kerültünk az avantgardizmustól, valójában azonban most jutottunk egyik lényeges kiindulópontjához a legközelebb. Mert a felületen megmutatkozó nyugtalanság, mely a dekadencia szabályai szerint a feledést, a bódulatot választja inkább, semmint hogy a valósággal szembenézzen, vészterhes társadalmi szakadásra utal: arra az időszakra, melyben már érlelődnek a háborús katasztrófa és a forradalmak magvai. A megelégedettség, a biztonság és a bizakodás korábbi polgári filozófiáival szembeforduló, „modernebb" kétségbeesés megejtő tételein nyugszik ez a századfordulós „démonikus" jelképrendszer, melyet kitűnően tükröz a korabeli olasz szimbolista grafika is, és ezt kapja örökül az avantgardizmus, mégpedig bomló, aránytalanul torzzá és embertelenné növekedett formában. Íme, Marinetti 1910-ben, tehát a futurizmus első esztendejében közzétett regényében a Mafarka, le futuriste-ben a „démon" groteszkké töpörödött össze: az atmoszféra ugyanaz, mint Haymans regényében vagy Moreau festményén, de benne — a kegyetlenség és az erotika féktelen tobzódásában — már egy nevetséges iszonyú szörnyeteg néz velünk szembe. Nemcsak a De Sade-ot felfedező szürrealizmus érthető meg innét, az imperializmusba átfejlődő polgári társadalom dekadenseiben kifejlődő reakcióból, hanem a futurizmus törő-zúzó vadsága, fékevesztett anarchizmusa is: egy szétbomló világkép utolsó fázisát használhatja fel a avantgardizmus, a rendelkezésre álló hagyatékból. „Matarka a hitvesi hálószoba sötétjében előbbre lépett — olvashatjuk Marinetti regényében, melyet egyébként még a párizsi rendőrség is perbe fogott, botránkoztatás miatt. — Orrát a férfimagvak és a rothadás meleg és édes illata facsarta s a homályhoz lassan hozzáedződő szemei már kivették a női hulla körvonalait is. Az egész ágyat valami skarlátszínű sár piszkította be és az mintha ördögi küzdelemben ömlött volna ki. A vértől áztatott párnák között hajtincseket, csigolyákat és csontokat fedezett fel; őrjöngő tigris fogainak marcangolása látszott rajtuk. És Mafarka remegő szívvel, mintegy félálomban mered rá ezekre a nyomorúságos darabkákra, melyekből a kéj fekete illata áradt. . . Hirtelen a rémülettől kerekre tágult szemmel bámult valami nagy barna foltra. Odafent, a boltíves mennyezet alatt, egy különös, magába roskadt alak tűnt fel az egyik oszlopfőhöz tapadva: egy fekete szörnyeteg, mely egyszerre hasonlított óriási meztelen csigához és hatalmas éji madárhoz. S ez a szörnyeteg úgy csavarodott össze, meggémberedett testtel, vállai közé húzott fejével, mint az ágon függeszkedő gorilla. .. Mafarka az oszlopfőn hirtelen felismerte Magamai összeaszott testét." Érdemes lenne elidőzni ennél a jellemző részletnél: még a megalvadt színek is jól mutatják a különbséget Moreau keleti palettájához képest. A Rémület és az Undor keveredik itt egybe, a „fekete illatok" között, akárcsak az egyidejűleg kifejlődő német expresszionizmusban, ahol Johannes R. Becher még a „rothadás édes illatát" énekli, Hermann Kasaek pedig azt a „végső igazságot" vonja le, hogy „csak az iszonyatban van boldogság". Ennek a szálnak a követése azonban messzire vezetne témánktól, csak a rá való utalásra marad helyünk és időnk, vissza kell térnünk a futurizmushoz. Mégpedig annak is a Marinetti által vezetett ún. „milánói" ágához, melyet ez a — ha szabad így mondani — expresszionisztikus szimbolizmus, a Rettenettel és Undorral az Aktivitást és gyakran az Agresszivitást szembefordító igyekezet jellemzett. „Európa koffeinjének" híres verse, melyet jogosan a futurizmus egyik karakterisztikus alkotásának tarthatunk, az Oda a verseny-automobilhoz : soraiban már megejtő ötvözetben találkozunk a jelkép-technikát, a felismerhetően szimbolista örökséget a tett, a sebesség, az aktivitás vallásával egyesítő futurista költészettel. Mintha csak a korábbi dekadensek erotikába és keleti pompába menekülő igyekezete munkálkodna itt is, legfeljebb annyi változtatással, hogy a mákonyt most a felszabadult, gátlástalan akció, a „száguldás" érzése helyettesítené. Kosztolányi Dezső fordításában, íme a vers első részei: Te egy acélfaj szilaj istene, nagy messzeségtől részeg Autó ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád ! * Justh Zsigmond Naplója. Sajtó alá rend., bev. tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Halász Gábor. Bp. Athenaeum é.n. 183-185. Idézi Mario De Micheli: Le avanguardie artistiche del Novecento. Milano, Srhwarz 1959. 61 — 62.