Filológiai Közlöny – X. évfolyam – 1964.

3–4. szám - Vita, szemle - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Szabó György) - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában Gáldi László( - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Radó György) - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Szabó Mihály) - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Egri Péter)

bizánci gyűrűként összecsavarodott hulláinkat felajánlhattuk volna", és a „megszelídített Halál" előzi autóikat, csupáncsak azért, hogy „jóindulatúan" nyújtsa feléjük a „csülkét, és hogy amikor időnként, állást csikorgatva, a földön szétterül, bársonyos és kedveskedő tekin­tetet küldjön minden pocsolyából".­ Kihívó aktivitás, lángoló agresszivitás az egyik oldalon, ernyedt-dekadens illúziótlanság a másikon — látszólag kibékíthetetlen ellentétek. De nem lenne külön-külön mindegyik ismerős már korábbról? A stílus­változás — ahogy azt Bóka László egyik tanulmányában megjegyzi — soha „nem úgy történik, hogy egy új irányzat merőben új kifejezési formákat alkot, hanem úgy, hogy a költészet már meglevő formakincséből egyes elemeket kiemel, azokat uralkodó kifejezési formákká teszi, legyen az szemléleti forma, szerke­zeti forma, vagy nyelvi forma".­ Vajon nem ugyanannak a szemléleti- és motívum-anyagnak a sajátos összevegyítéséről van ebben a kiáltványban is, a futurista mozgalom jó részében is szó, amit részint a századvég francia szimbolizmusából, részint pedig a megejtő nietzschei fogalmazásból könnyedén kihá­mozhatunk? És ugyanakkor egyszerre, annak megtagadásáról is, oly módon, hogy minőségileg más rendbe ugrik össze ez az „örökség"? Az avantgardizmus időszakát az egyetemes irodalomtörténet által olyan kevéssé fel­tárt periódus előzi meg, melynek eklektikus jellege első pillantásra is szembeötlő: egymás mel­lett, gyakran egymásra torlódva éltek benne a XIX. század különféle stílusirányai. Közöttük legerősebbnek a szimbolizmus látszik, mégpedig annak is a misztikus, a társadalom konkrétumai­tól elforduló, azon „felülemelkedő" iskolája. Az erős anti-pozitivizmus, az exotikum és a primi­tív keresése és a „szabatossal" való szembeállítása, a titokzatos (sokszor erotikával fűszerezett) előretörése, a minden áron való meghökkentés és elborzasztás kedvelése, az élet nagy kérdései­nek általánosító, elvonatkoztató, jelképekké duzzasztott felvetése indirekte természetesen nagyon is határozott reagálást jelentett egyfajta társadalmi valóságra; ha más nem, az a tény, hogy e sajátságokat a szimbolizmuson kívüli irányzatokban is majdnem mindig megtalál­juk, igazolja ezt a tételt. A maga módján tiltakozás volt ez a korral szemben, de — úgy is mond­hatnánk — „passzív rezisztencia", melyben lépten-nyomon a dekadencia veszélye fenyegetett. A „lázadás" — ahogy Komlós Aladár találóan megfigyelte — „rendszerint jobb oldalról lép fel". Rámutat ennek eredőjére is: „A dekadencia sátánkodásban és ernyedt elvonulásban, az individualizmus eredetieskedésben nyilvánul meg, a szimbolizmus a láthatók útján láthatatlan dolgokat szuggerál, de érzelmi gyökerük közös: törekvés arra, hogy elszakadjanak gyűlölt koruk érzés és gondolkodásmódjától, elvágyódás egy magasabb, finomabb régióba."­ A leírás majdnem pontosan ráillik a futurizmus indító kiáltványára is, legalábbis ami a kor gyűlöletét, a különállást, az eredetieskedést, a sátanizmust, a szuggesztív előadásmódot illeti; mindez azonban önmagában már kevés lenne ahhoz, hogy a futurizmus fogalmának teljes jelentését azonosítsuk vele. Ami több, ami más annál, amit a századforduló időszakában a szimboliz­mus az olasz művész­körökben jelentett: ennek megtalálása lehet az egyik pont, amin keresztül a választó­vonalat meghúzhatjuk. Marinetti — korábbi írásaiban — e dekadens-szimbolista francia iskola szertelen tanít­ványának bizonyul: szinte még tovább fejleszti, ha lehet, azt az irányzatot, aminek jellemző műveit Joris Karls Huysmans A rebours című regényében és a benne leírt Moreau-festmény­ben jelölhetnénk meg. A századfordulón oly divatos Salome-motívum, mely a szecesszióban irodalmi, képzőművészeti és zenei alkotásokban egyaránt sűrűn előfordul, Justh Zsigmond személyében magyar csodálóra is talált. Elegendő talán az ő naplófeljegyzését idézni Huysmans regényének idevonatkozó — és még Kosztolányi fordításában is ködös — részlete helyett: viszonylag objektív hangú előadásából az olasz futurizmus atyjának egyik feltehető ihletője b­onatkozik ki. „Az egyik sarokban már egy Moreau — írja naplójába 1888. március 22-én Justh Zsigmond. — Egy Moreau — a legsubtilisabb kor legraffináltabb s legbetegebb festőjé­nek egy mesterműve. . . Ott van híres Salome visio-ja, amely tán mesterműve a nagy festőnek. Salome éppen elvégezte táncát, ruhái leváltak termetéről, jóformán csak ékkövek fedik kéjt mámort lehelő meztelen testét s egyszerre csak arany fénytől környezve megjelenik keresztelő Szent János vértől csöpögő levágott feje, irtóztató foltot vetve a színektől ékkövektől ragyogó háttérre. De a véres látományt csak Salome látja, ki meghajolva megrettent testtel, mintegy védekezve a visio ellen, megkövülve áll meg egy helyen. A háttérben Heródes, ki megy s a hóhér, ki mereven áll felemelt bárdjával, ezek egyike sem lát semmit a Salome lelkében visszatükröződő képből. Soha ilyen színpompát vízfestményei nem fejtettek ki, India egész színgazdagságát rálehelte a képre. Mindegyik szín külön kiválik s mindegyik ritka, nem egyszerű s nem közönséges szín. Salome testén az ékkövek ragyogása csak kiemeli testének féke­vesztetten érzékies idomait, amelyekből a világrendítő historikus asszony egész bódító mérgező veszedelmes páratlan egyénisége beszél. S e test érzékiesen színgazdag háttere, amelyből mindent 2 A futurizmus. Id. k. 131-140. 3 Bóka László: Egy új stílus bölcsőjénél. — Stilisztikai tanulmányok. II. Bp. Gondolat 1961. 132. 4 Komlós Aladár: A szimbolizmus. Magyar Tudomány 1960. 11. sz. 660.

Next