Filológiai Közlöny – X. évfolyam – 1964.
3–4. szám - Vita, szemle - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Szabó György) - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában Gáldi László( - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Radó György) - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Szabó Mihály) - Hagyomány és újítás az olasz futurizmusban. Vita a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Modern Filológiai Szakosztályában (Egri Péter)
bizánci gyűrűként összecsavarodott hulláinkat felajánlhattuk volna", és a „megszelídített Halál" előzi autóikat, csupáncsak azért, hogy „jóindulatúan" nyújtsa feléjük a „csülkét, és hogy amikor időnként, állást csikorgatva, a földön szétterül, bársonyos és kedveskedő tekintetet küldjön minden pocsolyából". Kihívó aktivitás, lángoló agresszivitás az egyik oldalon, ernyedt-dekadens illúziótlanság a másikon — látszólag kibékíthetetlen ellentétek. De nem lenne külön-külön mindegyik ismerős már korábbról? A stílusváltozás — ahogy azt Bóka László egyik tanulmányában megjegyzi — soha „nem úgy történik, hogy egy új irányzat merőben új kifejezési formákat alkot, hanem úgy, hogy a költészet már meglevő formakincséből egyes elemeket kiemel, azokat uralkodó kifejezési formákká teszi, legyen az szemléleti forma, szerkezeti forma, vagy nyelvi forma". Vajon nem ugyanannak a szemléleti- és motívum-anyagnak a sajátos összevegyítéséről van ebben a kiáltványban is, a futurista mozgalom jó részében is szó, amit részint a századvég francia szimbolizmusából, részint pedig a megejtő nietzschei fogalmazásból könnyedén kihámozhatunk? És ugyanakkor egyszerre, annak megtagadásáról is, oly módon, hogy minőségileg más rendbe ugrik össze ez az „örökség"? Az avantgardizmus időszakát az egyetemes irodalomtörténet által olyan kevéssé feltárt periódus előzi meg, melynek eklektikus jellege első pillantásra is szembeötlő: egymás mellett, gyakran egymásra torlódva éltek benne a XIX. század különféle stílusirányai. Közöttük legerősebbnek a szimbolizmus látszik, mégpedig annak is a misztikus, a társadalom konkrétumaitól elforduló, azon „felülemelkedő" iskolája. Az erős anti-pozitivizmus, az exotikum és a primitív keresése és a „szabatossal" való szembeállítása, a titokzatos (sokszor erotikával fűszerezett) előretörése, a minden áron való meghökkentés és elborzasztás kedvelése, az élet nagy kérdéseinek általánosító, elvonatkoztató, jelképekké duzzasztott felvetése indirekte természetesen nagyon is határozott reagálást jelentett egyfajta társadalmi valóságra; ha más nem, az a tény, hogy e sajátságokat a szimbolizmuson kívüli irányzatokban is majdnem mindig megtaláljuk, igazolja ezt a tételt. A maga módján tiltakozás volt ez a korral szemben, de — úgy is mondhatnánk — „passzív rezisztencia", melyben lépten-nyomon a dekadencia veszélye fenyegetett. A „lázadás" — ahogy Komlós Aladár találóan megfigyelte — „rendszerint jobb oldalról lép fel". Rámutat ennek eredőjére is: „A dekadencia sátánkodásban és ernyedt elvonulásban, az individualizmus eredetieskedésben nyilvánul meg, a szimbolizmus a láthatók útján láthatatlan dolgokat szuggerál, de érzelmi gyökerük közös: törekvés arra, hogy elszakadjanak gyűlölt koruk érzés és gondolkodásmódjától, elvágyódás egy magasabb, finomabb régióba." A leírás majdnem pontosan ráillik a futurizmus indító kiáltványára is, legalábbis ami a kor gyűlöletét, a különállást, az eredetieskedést, a sátanizmust, a szuggesztív előadásmódot illeti; mindez azonban önmagában már kevés lenne ahhoz, hogy a futurizmus fogalmának teljes jelentését azonosítsuk vele. Ami több, ami más annál, amit a századforduló időszakában a szimbolizmus az olasz művészkörökben jelentett: ennek megtalálása lehet az egyik pont, amin keresztül a választóvonalat meghúzhatjuk. Marinetti — korábbi írásaiban — e dekadens-szimbolista francia iskola szertelen tanítványának bizonyul: szinte még tovább fejleszti, ha lehet, azt az irányzatot, aminek jellemző műveit Joris Karls Huysmans A rebours című regényében és a benne leírt Moreau-festményben jelölhetnénk meg. A századfordulón oly divatos Salome-motívum, mely a szecesszióban irodalmi, képzőművészeti és zenei alkotásokban egyaránt sűrűn előfordul, Justh Zsigmond személyében magyar csodálóra is talált. Elegendő talán az ő naplófeljegyzését idézni Huysmans regényének idevonatkozó — és még Kosztolányi fordításában is ködös — részlete helyett: viszonylag objektív hangú előadásából az olasz futurizmus atyjának egyik feltehető ihletője bonatkozik ki. „Az egyik sarokban már egy Moreau — írja naplójába 1888. március 22-én Justh Zsigmond. — Egy Moreau — a legsubtilisabb kor legraffináltabb s legbetegebb festőjének egy mesterműve. . . Ott van híres Salome visio-ja, amely tán mesterműve a nagy festőnek. Salome éppen elvégezte táncát, ruhái leváltak termetéről, jóformán csak ékkövek fedik kéjt mámort lehelő meztelen testét s egyszerre csak arany fénytől környezve megjelenik keresztelő Szent János vértől csöpögő levágott feje, irtóztató foltot vetve a színektől ékkövektől ragyogó háttérre. De a véres látományt csak Salome látja, ki meghajolva megrettent testtel, mintegy védekezve a visio ellen, megkövülve áll meg egy helyen. A háttérben Heródes, ki megy s a hóhér, ki mereven áll felemelt bárdjával, ezek egyike sem lát semmit a Salome lelkében visszatükröződő képből. Soha ilyen színpompát vízfestményei nem fejtettek ki, India egész színgazdagságát rálehelte a képre. Mindegyik szín külön kiválik s mindegyik ritka, nem egyszerű s nem közönséges szín. Salome testén az ékkövek ragyogása csak kiemeli testének fékevesztetten érzékies idomait, amelyekből a világrendítő historikus asszony egész bódító mérgező veszedelmes páratlan egyénisége beszél. S e test érzékiesen színgazdag háttere, amelyből mindent 2 A futurizmus. Id. k. 131-140. 3 Bóka László: Egy új stílus bölcsőjénél. — Stilisztikai tanulmányok. II. Bp. Gondolat 1961. 132. 4 Komlós Aladár: A szimbolizmus. Magyar Tudomány 1960. 11. sz. 660.