Filológiai Közlöny – XVII. évfolyam – 1971.

3–4. szám - Tanulmányok - Dümmerth Dezső: Álmos fejedelem mítosza és valósága

nyomait kereste, és a turult mint Attila reinkarnációját fogta fel.50 Györffy pedig egyszerűen Kézait is a feltételezett, XIII. századi tudatos ötletgyártók közé sorolja, aki ezzel igyekezett az Anonymus krónikájában „csak rosszul leplezett ellentmondást" elsimítani, ami a Turul-monda és az Attila-hagyo­mány között fellelhető.51 Az eddig elmondottak alapján úgy véljük, hogy egyik álláspontot sem fogadhatjuk el. Korunkban a romantikus történetszemléletet cáfolni már nem szükséges. Nem vethetjük el viszont a mítosz létezését. Kézai tudósítá­sában, mely a „koronás turul"-t említi Attila pajzsán, valóban érezhetjük a tudákos igyekezetet, mely saját korának elképzelése szerint értelmez. A tudósítás lényege azonban, vagyis az a hagyomány, hogy a Turul ugyanannak a nemzetségnek volt az őse, melyből Attilával együtt Almos is származott azt bizonyítja, hogy valódi dinasztikus eredetmondával van dolgunk. Tehát a visszatérő ős és a közbeeső nemzedéklánc között, a mitikus képzeletvilág­nak megfelelően nincs ellentmondás, hiszen a kiváló utódokat minden nem­zedékben a közös, nemzetségi ős — ebben az esetben a Turul ereje hozza létre. Krónikásaink és az Árpádok Mindezek az adatok, ha nem is az Attila — Álmos genealógia (egyébként a krónikákban kompilált formában fennmaradt) írásos bizonyítékát szolgál­tatják, s ha a kard és a kincsek nem is voltak Attiláé, de annyit elárulnak, hogy XIII — XIV. századi krónikásaink nem saját ötleteiket írták le az Árpád­család hagyományaként, hanem valóban az uralkodóház ősöktől örökölt emlékezéseit adták tovább. I. Endre király, aki özvegyére „Attila kardját" hagyta örökül, annak a pogány hit mellett kitartó Vazulnak a fia volt, aki a régi hagyományokat gyökeresen irtó Szent István király ellen támadt, és aki a család pogány, őstörténeti emlékeit így csorbítatlanul örökíthette át fiainak. Közülük Levente, mint ismeretes, a legidősebb, ugyancsak haláláig az ősvallás hitén maradt. Elfogultságot, „saját ötletet" csak az úgynevezett hun krónikában láthatnánk, mely Kézai XIII. századi és a többi krónika XIV. századi szöve­gében található, a Zágrábi Krónikát kivéve, és melyről a történetírás már kimutatta, hogy kompiláció. A dinasztiának való hízelgés motívumai azon­ban még ebből a kompilációból is hiányoznak, Györffy György hivatkozása az erre való utalásban sem szerencsés. A hun krónikának ugyanis Attila dicsőíté­sével nem az a célja, hogy az Árpád-házi királyokat ünnepelje, hanem a hun és a magyar nemzet azonosságának gondolatát. Az Árpádok Attila-hagyo­mányát csupán jogcímként használja fel a „nemesi nemzet" ébredő osztály­öntudatának alátámasztására. A kompilációban hiába keresnénk a királyok és a dinasztia dicsőítését, ez még az Árpád-házi uralkodók történetének leírá­sából sem olvasható ki. Hiszen láttuk, hogy Álmos fejedelemsége emlékét csaknem veszni hagyták, Árpádról csak annyit mondanak, hogy ő volt a legtekintélyesebb a vezérek között, és az ő műve volt a honfoglalás. Ezt még a kazárbarát, tendenciózus meséket gyártó Bulcsu sem kísérelte meg el- 50 Vö. 26. sz. jegyzet: 51 Györffy: i. m. 44, 46.

Next