Filológiai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1972.

1–2. szám - Tanulmányok - Király Gyula: Dosztojevszkij és az orosz irodalom

Dosztojevszkij nemzedéke világképének kialakulásában a polgárosodó vagy a polgáriasult szemlélet játszik nagy, sőt kizárólagos szerepet. Emiatt aztán a gogoli ember- és társadalomlátás, bár felszabadítja az új generáció elemző és kritikai kedvét (Dosztojevszkijét is felszabadítja), a nemesi társa­dalom örök fikcióként való elfogadása (ez a gogoli szlavofil reformeszmény a nemesi államiság megtartásával) mint a gogoli társadalomláttatásnak elvá­laszthatatlan összetevője azonban már nem lelkesíti ezt a nemzedéket, sőt inkább ellenkezésre serkenti. Dosztojevszkij nevetségesnek és anakronisztikusnak látja Gogol gondolko­dásának eme konzervativizmusát. Ez a kritikai felismerés segít többek között túlzökkenteni kisember-ábrázolását a gogoli koncepció korlátain, persziflálni a gogoli világnézetet, világképet a „tömegember" szintjén. A fiatal író ezt azáltal éri el, hogy gogoli „hozzáállással" ítélő jellemeket farag, pszicholó­giailag hiteles eszméiket ad absurdum viszi, az ezeket az eszméket valló em­bereket pedig ily módon erkölcsi és anyagi csődbe juttatva, elvezeti annak be­látásáig, hogy a nemesi berendezkedést illető minden illúziójuk végérvényesen szentimentális és hazug önáltatás, nevetséges álmodozás marad. Mindez egybeesik a kor romantikaellenes irányzatával, amelynek vezér­egyénisége Puskin után éppen Gogol volt. Csakhogy Gogol egy vonatkozásban maga is romantikus maradt: a feudális nemesi formációt még tabuként kezelte. Tanítványai ezt a tabut ostromolják s rombolják le. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a gogoli iskola egyik vagy másik fiatal írója számára ez a taburombolás önmagában nem volt elegendő eredeti műalkotás, ember- és regénykoncepció kialakítására. Dosztojevszkijnek meg kellett találnia a kor hősének ilyen ily természetű ellentmondásokkal terhes jellemét. A kisember sorsában azt az általánost és konkrétat, európait és nemzetit, ami a XIX. századi fejlődés problémáinak és ellentmondásainak európai és orosz szempontjából egyaránt tanulságos és jellemző a század embersorsának tipikus alakulására. Ennek az egyetemesnek és nemzetinek egybehangolni kívánása indította el Dosztojevszkij kisregényei­ben a kisember-csinovnyikot azon a „kalandos" úton, amely letéríti majd a ren­diség megszokott, beidegzett ösvényéről. Dosztojevszkij, kora eszméiből és szociális törekvéseiből vett, a kisember tudatában is ott fészkelődő gondo­latokkal alakítja különössé e típust. A mű kontra-gogok­ kicsengését élesítette, hogy az egyéni sors a társadalmi berendezkedés falán zúzódott szét, s hogy elégséges naiv „poézis" volt a hős egyéniségében ahhoz, hogy a legjobbakat tételezze fel a társadalomról, s ön­maga lehetőségeiről. Az illúziókat tehát teljes mértékben szertefoszlatta az egyén reálisan és tragikusan alakuló sorsa. Ehhez a törekvéshez egy prekoncepcióval rendelkező entellektüel figura, a társadalom berendezkedését magas szinten elemző hős alkalmatlannak bizo­nyult. Dosztojevszkijnek olyan alakot kellett találnia, aki jóhiszemű, naiv, véd­telen a társadalmi berendezkedéssel szemben. Az kellett, hogy a kisember, a tömegember sorsának alakulása kerüljön szembe a „Renddel", s mindig eviden­sebben és indokoltabban az olvasó előtt, mint azt a hős maga belátni tudná vagy merné. S a Dosztojevszkij-alakok sorsukként kezelik, amit az olvasó a cselekmény esztétikai evidenciájának tarthat. Ezért tűnik el, s kell is, hogy eltűnjék az író, a maga szubjektivált közvetlenségében az ilyen koncepciójú regényből. Gogol kisemberének élete a nemesség viselkedésének vagy a tarthatatlan

Next