Filológiai Közlöny – XIX. évfolyam – 1973.

3–4. szám - Tanulmányok Petőfi Sándor emlékére – születésének 150. évfordulójára - Gáldi László: Petőfi költői nyelve és a Petőfi-szótár

vak irodalmi használatát kronológiailag pontosan rögzíthető példákkal illusztrálná. Tény azonban, hogy a mi költői nyelvünk fejlődését bizonyos belső dialektika, stilizáltság és természetesség váltakozása jellemzi; lássuk ennek néhány mozzanatát. Az újító eszméi ellenére szókincsében és szófűzésében oly konzervatív Bessenyei után, a stilizáltság első nagy képviselője kétségtelenül Kazinczy: eszménye elsősorban a német irodalomnak műfajok szerinti szigorú stilisztikai változatossága volt. Versformáinak feszessége is hajtotta a nyelvújítás puszta szótőre rövidített neologizmusainak bátor használatára (így lett sziléma, kifejező új lexikai elem alkony, báj, csin, kecs a hagyományos alkonyulat, bájosság, csinosság, kecsesség helyett). Kazinczy finomkodó keresettségéhez képest egészen új tájékozódást hozott Csokonai köznyelvi, sőt népnyelvi színekkel oly merészen bánó szintézise. A reményhez kezdősoraiban egyetlen keresett neologizmus sincs; elbűvölnek viszont még a grammatikai végződésekre alapozott „cadenciák" is, valamint egy-egy kissé stilizáltabb, de élő nyelvi elemekből összerakott szókapcsolat, mint például az égi tünemény kifejezés. Tipikusan preromantikus vonás azonban a 3 — 4. sor éles ellentéte és a remény szónak prózában szinte elképzelhetetlenül párosított jelzői: „Istenségnek látszó / Csalfa, vak remény." De vessünk egy pillantást ugyanennek a feledhetetlen szakasznak híres zárósoraira is: „Csak maradj magadnak ! / Biztatóm valál; / Hittem szép szavadnak: / Mégis megcsalál." Az ige félmúlt alakja senkit se tévesszen meg: ez akkor még az élő beszédben is gyakori nyelvi tény volt, minden különösebb választékosság nélkül. Ettől eltekintve nem hangzanak-e úgy ezek a sorok, mintha valóban egy XVIII. század végi csalódott szerelmes búcsúzna így — talán örökre? Csokonainak az akkori magyar élet egészét felölelő s kitapinthatóan életszerű szintézise után már újra egy nagy — és középiskolai tantervünkből talán éppen most kiszoruló — ,,stilizátorra" kell emlékeztetnünk: Berzsenyire. A magyar neoklasszikus líra legmagasabb csúcsát jelenti az ő ódastílusa, mely nem hermetikus, nem az élő nyelvhasználattól elszakadni vágyó költészet, hanem nyelvi megformálásában — akkor, amikor Angliában már Wordsworth menti át lírájába a német Sturm und Drang vívmányait — a sajátos magyar helyzetet antik mezbe öltözteti, s ezzel teszi ünnepélyesebbé. Legszebb sorait mindenki megértette akkor is, most is, még szófűzése is — például ,,a bosszúságeknek ostorait" idéző képe — talán kevésbé idegenszerűen csenghetett, mint a neológusok számos lexikális merészségének egybehalmozása. Voltak azonban pillanatai, amikor a „raptus" már-már nála is puszta manírba hajlott, s ez szolgáltatott alkalmat az ő neoklasszicizmusától igazán nem is oly távol álló Kölcseynek kegyetlen, elhallgattató kritikájának megírására. Különös véletlen, hogy épp az a Kölcsey tiltakozott az európai fejlődésben legfeljebb Leopardi „odi patriotiche" ciklusával igazolható Berzsenyi-stílus ellen, akit Szerb Antal egykor mint az első magyar lírai formanyelv megteremtőjét köszöntött. A Minervában ezt írhatta róla: „Voltaképpen Kazinczy volt az első, aki az exkluzív költői nyelvet művelni kezdte, nyelvújítási elveivel kapcsolatban, hogy a magyar nyelvet alkalmassá tegye finom, leheletszerű lelki árnya- . Bessenyei a felvilágosodás korának modern gondolatait is teljesen hagyományos szókészlettel tudta kifejezni: erről 1. az I. mátrafüredi felvilágosodás-szimpozion aktáiban Gáldi L. : L'état de la langue hongroise à l'Epoque des Lumières. Bp. 1971. 78.